Ankét: miért menekülnek a szlovákiai pedagógusok?

Erdélyi Zsuzsanna magyar és angol szakos tanár, Kassa:
Kilenc évig dolgoztam az iskolaügyben, ebből hét évet a Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskolában. Váltásra több okból kényszerültem, a legfontosabb mégis az volt, hogy az oktató-nevelő munka olyan, mint a feneketlen zsák - egyre többet kellett belerakni. Amikor már a feladatok mennyisége miatt a munkám kezdett taposómalomhoz hasonlítani, és több volt a megélt kudarc, mint a sikerélmény, úgy döntöttem,változtatok. AKassai Rendészeti Szakközépiskolába léptem át. Ez az intézmény nem az iskolaügyhöz, hanem a belügyminisztérium alá tartozik, és érettségivel már rendelkező leendő rendőrök látogatják. Itt angolt tanítok. A munka mennyisége megengedi, hogy kreatív módon végezhessem, kevesebb az óraszám, és az időbeosztás is más.


Szász Krisztián 5 évig állt a katedrán,
mielőtt 2002-ben - egyelőre úgy néz ki, véglegesen - elhagyta azt. „Korábban fel sem merült bennem, hogy hátat fordítsak a pedagógusi pályának - mondta. A komáromi Marianum egyházi alapiskolában, ahol az alsó tagozaton tanítottam, nagyon jó közösség alakult ki, a kollégákkal baráti viszonyban voltunk, közös programokat szerveztünk, tehát szinte ideális volt a légkör. Minden pedagógusnak ilyen közeget kívánnék. Örömmel jártam be a munkahelyemre és szerettem tanítani. Úgy érzem, a gyerekek is szerettek. Ugyanakkor a megbecsülés, a pozitív visszajelzés csak a gyerekek és a kollégák részéről érkezett, anyagilag nem számíthattam komoly előrelépésre. Ennek ellenére nem én kerestem más lehetőséget, engem kerestek meg egy állásajánlattal. Nem volt egyszerű döntés, két hónapos vívódásba került, amíg végül igent mondtam. A döntésemhez az is nagyban hozzájárult, hogy feleségem akkor ment gyermekgondozási szabadságra és egy tanítói fizetésből nehéz lett volna megélnünk. Jelenleg egy nyomda- és csomagolóipari gépek forgalmazásával foglalkozó cégnél vagyok üzletkötő-menedzser. Most már itt is jól érzem magam, szeretem a munkámat, nincs bennem hiányérzet.

Auxt Ferenc, 57 éves, testnevelés-biológia szakos tanár:
Rimaszombatban él. Pontosabban az az állandó lakhelye, viszont ideje nagy részét Rimakokaván tölti, idegenforgalmi és turisztikai vállalkozása irányításával. Tizennyolc évig volt gyakorló pedagógus, tizenöt éve váltott és elhagyta a pályát. Hozzá hasonlóan két pedagógus végzettségű leánya alig néhány év tanítás után szintén elhagyták a katedrát. Egyikük Hollandiában próbált szerencsét, a másik pedig szintén a családi vállalkozásban találta meg új hivatását.
„1975-ben a katonaság után kezdtem el tanítani, 1993-tól vállalkozom. Nyitra környékén kezdtem, majd hazajöttem Gömörbe, ahol Cserencsényben, egy nevelőintézetben kaptam munkát, majd középiskolában kezdtem el tanítani. A tanonciskolában való tanítás néha keményebb volt, mint a nevelőintézetben, egyedül a sport tudta megadni az életem és a munkám értelmét. 18 év után és a rendszerváltást követően láttam, egyre többen kezdtek el kisebb-nagyobb sikerrel vállalkozni, miközben én azt éreztem, sem szakmai sem erkölcsi megbecsülést nem kapok. Éreztem, hogy nem tud az iskola tovább lekötni. Azt a hibát látom most is, hogy a megbecsülés igen gyenge, a legjobbak nem vállalták be a pedagógusi szakmát, és tisztelet a kivételnek, de sokan csak az egyetemi végzettség megszerzése miatt mentek pedagógusnak. Gömörben az országos átlaghoz képest sokkal nehezebbek a feltételek, nehezebb az emberanyag. A kollégák előtt meg is emelem a kalapom. Az biztos, nem lenne jó, ha mindenki otthagyná a pályát. Nevezhetik megfutamodásnak, hogy elhagytam a tanári állást, de nekem kihívás. Kezdetben még sokáig hiányzott a katedra, éreztem, hogy már nem tartozom a pedagógustársadalomhoz. Akik ma gúnyolódva megmosolyogják a tanítót téves állásponton vannak, mert a legnagyobb érték a gyerek és a tudás. Amelyik társadalom nem tudja megbecsülni a tanítóit - s ez a mostani sem tudja még egészen - ott előbb-utóbb komoly gondok lesznek. A nevelő-oktató tevékenységet végzem most is, segítve a kollégákat munkájukban, és büszke vagyok a jó tanárokra. Akik elhagyják vagy elhagyni tervezik a pályát, gondolom hozzám hasonlóan szintén azt érzik, hogy nincs kellő megbecsülés sem anyagi, sem erkölcsi részről, ráadásul nincs élő kapcsolat a tanító és a szülő között.

Nádasdi János, egy budapesti cég marketing igazgatója, a Kistehén-Little Cow együttes tagja:
A pedagógusi pályát néhány évvel ezelőtt azért hagytam el, mert szerettem volna világot látni, nyelvet tanulni és fejleszteni magamat. Akkoriban úgy gondoltam, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy hosszú távon elkötelezzem magam. A környezetem, mivel nem nagyon volt más választása, elfogadta a döntésemet. Persze a családomnak volt a legnehezebb elfogadnia, hogy egyik pillanatról a másikra elhagyom az országot és őket. A diákjaim még hónapokon keresztül küldözgették a leveleiket, a képeslapjaikat, és várták, hogy visszamenjek hozzájuk. A jelenlegi szakmámban az a jó, hogy azt csinálom, amit szeretek, szabadon, a saját belátásom szerint. Megtaláltam a számításomat. Természetesen a pályamódosításnak anyagi vonzatai is vannak, hiszen a versenyszférában megkereshető bérek összehasonlíthatatlanok a tanári fizetéssel. Bár tanítani nagyon szerettem, jelenleg nem tudnék visszatérni az eredeti szakmámhoz. Talán majd egyszer... (vkm, leczo, szasz)