Róma mindig visszavárja Barbora Bobuľovát

Barbora Bobuľová Pozsonyban kezdte színészi pályáját, első filmszerepét tizenkét éves korában Roman Polák Apavadászat című televíziós rendezésében kapta. A Szlovák Nemzeti Színházban a Rómeó és Júliában, majd a Cseresznyéskertben hívta fel magára a figyelmet. Még főiskolás volt, amikor felfedezték az olasz filmesek. Marco Belocchio alkotása, a Homburg hercege repítette őt a magasba. Azután költözött ki Rómába, ahol pár évvel később már David di Donatello-díjjal jutalmazták, amely Itáliában a legrangosabb filmes elismerés. A magyar közönség olyan alkotásokból ismerheti őt, mint a Szerelem a fegyverek árnyékában, A háború véget ért, Maria José, az utolsó királyné, Réztábla a kapu alatt, a Michele Placido rendezésében készült Bárhol vagy, a Ferzan Özpetekkel forgatott Szent szív, de ő játszotta a fiatal Coco Chanelt is. Szülővárosába, Martinba rendszeresen hazajár. Általában nyáron és karácsony táján. Tizenegy és tizenhárom éves lányai is vele vannak olyankor.

Ha csak az elmúlt három év olasz filmtermését vesszük, hogyan látja a helyzetét, mennyit forgat, milyen szerepeket kapott az utóbbi időben?

Először is mondjuk ki: már nem vagyok húszéves. Senki sem néz lánynak, de a kétgyermekes anyát sem látják bennem. Korombeli nőket még mindig nem játszhatok. Negyven körüli színésznő számára az utóbbi években nem is nagyon íródtak jó szerepek. Mivel David di Donatello-díjas színésznő vagyok, az én szavazatomra is szüksége van annak a bizottságnak, amely ezt az elismerést évről évre odaítéli valakinek. A 2019-es év legjobb öt filmjében férfiak vitték a prímet. Nem volt igazi női főszereplője egyetlen történetnek sem. Gondot okozott, hogy a nők közül kit jelöljek a díjra. Más a helyzet televíziós berkekben. A Netflix és az Amazon sorozataiban komolyabb feladatokhoz jutnak a nők. Ebben az évben én is forgattam egy hatrészes sorozatot a RAI Uno számára. Nagyon jó szerep volt. Ilyet még sosem kaptam. Meg is kérdeztem a rendezőt, amikor felhívott, hogy biztos vagy benne, hogy én ezt el tudom játszani? Egy szétszórt, flúgos rendőrnő, aki egyedül neveli a nyolcéves fiát, és mindig viszi magával a bűntény helyszínére. Kemény akciójelenetekben kellett részt vennem. Ez teljesen új volt számomra. Az elmúlt három évben főleg elsőfilmes rendezőkkel dolgoztam. Fiatalokkal. Ők találtak meg. Szerettem velük forgatni. Mondtam is nekik, hogy majd nyugdíjaskoromban is gondoljanak rám, amikor élvonalbeli rendezők lesznek.

Monica Belucci, az olasz film legnagyobb sztárja is hasonló helyzetben van, vagy ő már csak külföldön forgat?

Mostanában őt is ritkábban látni olasz filmben, pedig imádják őt a hazájában. Én is kedvelem őt. A világ egyik legszebb színésznője. A Cinecitta ikonikus arca.

Sophia Loren, Claudia Cardinale vagy Gina Lollobrigida régi filmjei fontosak még az olaszoknak?

Attól függ, melyik nemzedékről beszélünk. Az idősebbek szeretik újranézni ifjúságuk nagy filmjeit. A tizennyolc-húsz évesek nem is ismerik ezeket a neveket. Talán csak Sophia Lorenre mondanák, hogy ismerős az arca, hiszen ő rengeteget forgatott. A legtöbbször Marcello Mastroiannival, neki pedig még ma is óriási kultusza van Olaszországban.

A legendás Cinecitta stúdióiban ön is játszott még.

Két film köt a Cinecittához. A Szent szív és a Coco Chanel. Mindkettőt az 5-ös stúdióban forgattuk, ahol annak idején Fellini dolgozott. Ma már valóságshow-k helyszíne, jobb esetben tévésorozatoké. A televízió egyszerűen bekebelezte a Cinecittát. Nem vagyok nosztalgiázó alkat. Fiatal voltam, amikor ott forgattam. Huszonévesen nem nagyon foglalkozik az ember azzal, hogy egykor kik dolgoztak ugyanott, ahol most ő áll a kamera előtt. A felelősségtudat olyan teherrel nehezedett a vállamra, a megfelelési vágy olyan erős volt bennem, hogy ha még erre is gondoltam volna, összeroppanok a feladat súlya alatt. Talán így volt jó. Szabadabban mozogtam. De büszke vagyok rá, hogy ott játszhattam. Apámmal néztem otthon egy szép kosztümös filmet nemrég. „Milyen szép! – lelkendezett, majd kicsit keserűen hozzátette: – Kár, hogy ma már nem készülnek ilyen filmek.” Igen, változnak az idők. Nem akarok a múlt felett siránkozni. Most is vannak tehetséges rendezők, akikben bízni lehet. Ha lehetőséget kapnak, ők is csinálnak majd szép filmeket. Ha nem hinnék ebben, ott is hagyhatnám a pályát. Inkább a holnapra koncentrálok, hogy sikerüljön valami értékeset létrehoznom. Ha nem a mozivásznon, akkor a színpadon. A mozi mindig is az álmom volt, és az is marad.

Képes lenne valami egészen mást csinálni? Hiszen a koronavírus hosszú hónapokra gátat szabott a filmgyártásnak, akárcsak a színháznak.

Hogy kezembe tudnám-e még venni a kapát? Miért ne? Életem első húsz évét Martinban töltöttem, ott a másik otthonom. A szüleim kiköltöztek a lakótelepi lakásukból, már családi házban élnek, akörül pedig mindig akad tennivaló. Van egy kis konyhakert a ház mellett. Ott kapirgáltam most én is. Nem idegen tőlem a kétkezi munka. Lehet, hogy egyszer meggondolom magam, és hazaköltözöm. Rólam sokan azt képzelik, hogy olyan nagyon ambiciózus vagyok, hiszen bedolgoztam magam az olasz filmbe. Szerintem inkább szerencsés vagyok, nem bátor és nem is határozott. Ha teszek egy lépést előre, rögtön utána kettőt hátra. Csehországból nemegyszer kaptam már felkérést, amióta Rómában élek. Neves rendezők hívtak a filmjükbe. Jiří Menzel, Jan Hřebejk. Nem mertem igent mondani egyiküknek sem. Féltem, hogy nem lesz jó a cseh kiejtésem, de ha mégis, akkor meg nyomot hagy az olasz beszédemen, amely kemény munka eredménye. S akkor kezdjem elölről? Ha az a típus lennék, aki fejjel megy a falnak, nem tétováztam volna egy percig sem. De nem vagyok az. Ma már legfeljebb sajnálkozhatok, hogy nem próbáltam meg.

Bakfiskorú lányai révén most sem kellene attól félnie, hogy akár csak egy kicsit is kiesne az olasz nyelvből, hiszen nekik ez az „apanyelvük”.

Néha ki is javítanak, hogy anya, ezt rosszul mondtad! Ha sokat beszélek szlovákul, mint például most, az otthon töltött három hónap alatt, elkövetek egy-két kisebb stilisztikai hibát.

És tudják már a lányok, hogy az édesanyjuk micsoda remek attrice?

Tudják, hogy ez a hivatásom. Igyekszem is úgy végezni a dolgomat, hogy ne kelljen szégyenkezniük miattam. Szülői értekezletre az édesapjuk jár. Nem engedik, hogy én menjek. Szemérmesek. Ők ezt így élik meg. Nem dicsekednek azzal, hogy színésznő az édesanyjuk. Inkább elhallgatják. A filmjeimet nem is látják. Egyet ismernek. A halhatatlan nagynénit. Azt még itthon forgattam, 1993-ban. Cseh mesefilm. Hercegkisasszonyt játszottam benne.

ígjátékok, háborús kalandfilmek, bibliai történetek, szerelmi drámák után most akciófilmben szerepelt. Melyik műfajt érzi a legközelebb az egyéniségéhez?

Nem szeretem, ha a rendező azzal kezdi: „Ez neked való szerep!” Honnan tudja? Nyilván az alapján vélekedik így, amit eddig látott belőlem. Olaszországban aszerint osztanak szerepet, hogy milyennek ismertek meg, hogy könyveltek el. Engem nem is a műfaj, hanem a karakter érdekel. A küzdőképes nőket szeretem. A Luc Besson-féle Nikitákat vagy az Uma Thurman által megformált Menyasszonyt a Kill Billben. Közben tudom, ilyen szerepekről feleslegesen álmodozom, senki nem fogja rám osztani. Külsőre ugyanis nem úgy nézek ki. Épp ezért vonzanak ezek a figurák. Nekem a romantikus, törékeny, finom nők jutnak, én meg ezek ellentípusát várom. Nem a szerető nőt, és végképp nem a hűséges feleséget. Azok egysíkú szerepek. Ezért sem mentem férjhez a lányaim édesapjához. Nincs bennem semmiféle vágy szolgálatkész feleséget játszani. Ha ilyen feladattal bíznak meg, az lehangol. Megcsinálom, de egyáltalán nem élvezem. Sokkal jobban vonzanak a szabadságukért küzdő, lázadó nők, vagy azok, akiknek nincs biztos talaj a talpuk alatt. Vagy megfoghatatlanok, nem lehet őket sehova besorolni. Számomra ezek az izgalmas karakterek.

Filmbeli partnereit tekintve elmondhatja: az európai élvonalból is a legjobbakat kapja. Vanessa Redgrave, Shirley McLaine, Gérard Depardieu, Franco Nero. Mellettük a lényegesen fiatalabb olaszok…

... igen! Nemzedékem legnépszerűbb olasz színészeivel forgattam, és még köztük sem találtam magamnak férjet! Pedig egytől egyig fantasztikus kollégák. Marco Leonardi… kedves, hóbortos. Alessandro Gassmann… ritkán találkozom ilyen nagyszerű emberrel. Raoul Bova… őszinte, minden szerepében hiteles. Kim Rossi Stuart… remek kolléga. Stefano Dionisi… vele is jó volt játszani. Filmbeli partnereimbe soha nem voltam szerelmes. Inkább valamelyik technikusba, aki a kamera mögött állt.

Márciustól három hónapot a szüleivel töltött Turócszentmártonban. Hogyan tudott elmenekülni Rómából a koronavírus elől?

Megérzés. Még nem volt központi téma a vírus Olaszországban, de az iskolákat két hétre bezárták. Úristen, mit fogok én otthon csinálni a két gyerekkel, futott át az agyamon. Megyünk Martinba, lányok? – kérdeztem tőlük. Még aznap kocsiba ültünk, és elindultunk. Az olasz–osztrák határig meg sem álltunk, ott vettünk ki szobát, és másnap folytattuk az utunkat. Március 6-án megérkeztünk, 8-án lezárták a határt. Ennyi időt, mint most, rég nem töltöttem a szüleimmel. Boldogok is voltunk együtt.

Hogyan alakulnak a következő hónapjai?

Ismét egy többrészes sorozatban fogok játszani. Húszévnyi kihagyás után tavaly színházban játszottam, az Amphytrion modern változatában. Jó volt a rendező, szerettem a partnereimet. Nem is értem, miért maradt ki ilyen hosszú időre az életemből a színház. Talán féltem, hogy elfelejtettem, hogyan kell színpadon játszani. Most már nem izgulok emiatt. Megyek, ha hívnak.

Hol, melyik részében lakik Rómának?

Tízpercnyire a központtól, a Trastevere fölött. Piazza Garibaldi. Szeretek ott élni.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 46. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene