Gyógyulni csak pontosan és szépen

Már kezdő újságíróként is találkoztam olyan csodás személyiségekkel, akik egészségügyi gondjaik miatt kénytelenek voltak átértékelni addigi életüket, és még tartalmasabban megélni mindennapjaikat. Sokan közülük alkotni kezdtek, kiléptek addigi életük mondvacsinált, szürke sémáiból, és példaértékű – mi több –, irigylésre méltóan teljes életet éltek.

Csuhéból álmodott világ

Idestova húsz éve ismertem meg Veronikát, aki szklerózis multiplex betegséggel élt. A betegségről tudni kell, hogy a központi idegrendszer fehérállományának gyulladásos betegsége. Károsodnak az idegsejtek, az azokat körülvevő, úgynevezett myelin. A szklerózis multiplexben szenvedők klubjában Veronika jóvoltából több olyan beteget is megismertem, akinél egész fiatal korban jelentkeztek a tünetek. A visszafordíthatatlan szövetkárosodás miatt néhányan kerekesszékbe kerültek. Veronika nagyon sok éven át botra támaszkodva járt, de a mindig ápolt, csinos és mosolygó középkorú hölgy rendkívül sok energiát adott sorstársainak. Komoly anyagi gondokkal küzdött a legtöbb beteg, ami jócskán megkeserítette a mindennapjaikat. Riportalanyomnak a végzettségének köszönhetően valamivel több információja volt a kórról, mint más tagoknak. Jól tudta, hogy kerülnie kell a stresszt, derűsen kell élnie a hétköznapokat. Sosem adta fel, betegsége ellenére szalvétatartókat, tálcákat, táskákat készített kukoricacsuhéból. Akkori látogatásomkor olyan szépséges darabokat varázsolt elém, hogy csak ámultam! Láttam a félkész kosárkákat is, ahogy az alapkeretre erősítve várják, hogy Veronika fürge ujjai készre fonják majd őket. Az alkotás gyógyító öröme átjárta Veronika otthonát, nagyon kedveltem a társaságát. Ismerősöktől kapta az alapanyagot, és ha valakit szeretett volna megajándékozni a kedves rokonok, ismerősök közül, mindig kéznél volt egy-egy frissen készített csuhétermék, amellyel nagy örömet szerzett nekik.

Torták mesterfokon

Szülés utáni depresszióból egyáltalán nem könnyű talpra állni, még akkor sem, ha az ember egy többgenerációs családban él. A babával segít a nagymama, a nagynéni, és a háttérben ott van a mindenről gondoskodó férj is. Evelin, (nevezzük most így) végül a családtagok tanácsára orvoshoz fordult.

„Depressziós tünetekkel korábban az édesapám és a bátyám is járt szakorvoshoz. Nem volt tabu a mi családunkban a lelki betegség. Gyógyszeres kezelést kaptam, állapotom némileg javulni látszott, de jött a koronavírus, és nagyon nehezen viseltem a gyermekgondozási szabadsággal és a megszorító intézkedésekkel járó többszörös korlátozásokat” – panaszolta Evelin.

Korábban olyan munkahelyen dolgozott, ahol naponta ügyfelekkel tárgyalt, szolgálati utakra járt, időnként a hétvégéket is munkával töltötte.

„Először csak családi rendezvényekre vagy az ismerősöknek sütöttem egy-egy tortát. Ekkor jutott az eszembe, mi lenne, ha kiterjeszteném a hálózatomat, újabb recepteket sajátítanék el, saját krémeket, tésztákat találnék ki. Annyira magával ragadott a gondolat, hogy az ötletemet végül sikerült megvalósítanom. A család mindenben segített, nagyobb tárolóhelyet, hűtőládát is kaptam, hogy a kész termékeket legyen hová raknom, míg értük nem jönnek a megrendelők. Sok dicséretet kaptam, remek visszajelzéseket. Úgy éreztem, alkotok. Minden torta tervezésekor úsztam a boldogságban, és így van ez a mai napig. Nagyon jó érzéssel tölt el, ha másoknak örömet szerezhetek, és nem tartom már magam feleslegesnek” – mesélte Evelin.

Egyhangú munka után

Az egyhangúság, a túlfeszített munkatempó ellen tiltakozott Ferenc szervezete, a negyvenes éveiben járó férfinek az utóbbi időben annyira megromlott az egészsége, hogy szívritmuszavarral a belgyógyászati osztály fekvőbeteg-részlegén kötött ki. Nehezen tudta elfogadni, hogy ezután már mindig gyógyszeres kezelésre szorul. Addig-addig agyalt, míg eszébe jutott, hogy nagyapja műhelyében télidőben mindig kosarat fontak, és a papa beavatta akkoriban a szakma rejtelmeibe is. Ferenc keresett néhány régi ismerőst, akik segítettek neki visszaemlékezni arra, hol mindenütt vágta a papa a vesszőt. Bejárta a vízgyűjtők, a folyók partját, és kezdte magát valamivel jobban, felszabadultabban érezni. Begyűjtötte az ágakat, megszárította őket, és kicsit utána is olvasott a vesszőfonás mikéntjének. Amint belekezdett az első darabba, máris fonták az ujjai önkéntelenül a kosarat, mintha odafentről a nagypapa vaskos, hatalmas kezei vezetnék. Ferenc állapota folyamatosan javult, és ugyanúgy egyre szebb szakajtók, kenyérkosarak, bevásárlókosarak születtek a műhelyében. A vesszőfonás békéje minden pirulánál hatékonyabb gyógyszernek bizonyult! Később még inkább belelendült, elkezdett régi használati tárgyakat gyűjteni, javítgatni, mintha a múlt érintésétől kapta volna vissza a hosszasan keresett harmóniát.

Az alkotás öröme gyógyít. Semmihez sem fogható érzés örömöt szerezni másoknak azzal, amit mi találtunk ki, mi terveztünk és készítettünk el. Legyen az csuhéból font használati tárgy, művészien díszített torta vagy egy vesszőkosár, a lényeg: kilépni az önsajnálatból, és sosem adni fel!

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa