Az ukrajnai Herszonból nyolcévesen került Kijev balettiskolájába. Kiskora óta sportolt, tornázott, míg egy elhúzódó tüdőgyulladás és a tanteremben örökké szálló por miatt az édesanyja jobbnak nem látta, ha a fia inkább balettra jár. Ha már egyszer olyan remek a mozgása! Az ezzel járó kiadásokat még úgy-ahogy elviselte a család. A helyzet akkor vált problémássá, amikor a balettmesterek tanácsára káprázatos tehetsége révén London felé vette az irányt. Tizenhárom évesen bekerült a Királyi Balettintézetbe. Ösztöndíjat kapott, de mert London drága város, és az édesanyja nem hagyhatta teljesen magára, ott kellett, hogy legyen vele, elengedhetetlen volt az otthoni támogatás. Nagymamája Görögországba ment szociális ápolónak, édesapja Portugáliába, építőmunkásnak. Egy szem fiuk, Szerjózsa pontosan tudta, mekkora áldozathozatal ez a részükről. Meg is hálálta nekik rendesen. Tizenkilenc évesen már vezető táncosa a Királyi Balettnak. Sorra kapja a klasszikus balettirodalom nagy szerepeit, és mindegyikben elkápráztatja a nemzetközi közönséget. Hatalmas terhet cipel a vállán: Európa egyik legrangosabb balett-társulatának színes repertoárját, plusz a felelősségtudat óriási súlyát, hogy nem hibázhat, nem állhat meg, nem nézhet hátra. Hogy minden este többet kell nyújtania, mint amennyit a publikum elvár tőle. Nem volt még ilyen fiatal magántáncosa az együttesnek, mint ő. Huszonkét évesen azonban rádöbben, a klasszikus szerepek nem tartogatnak számára új kihívást, az örökös gyakorlatokba belefásult, a végtelennek tűnő próbafolyamatok monotonitása teljesen kimerítette, az anyagi megbecsülése pedig messze alulmarad annak a hatalmas erőfeszítésnek, amelyet a mindennapi készenlét és egyáltalán a hivatása megkíván tőle. Mindennek tetejébe még a gyerekkorát is elveszítette. Sem Herszonban, sem Kijevben, sem Londonban nem élhetett úgy, ahogy szeretett volna. Az élet és ő valahogy elkerülték egymást. Kiskölyökként nem járhatott focizni, kamaszkorában nem lóghatott a barátaival, Londonban pedig csak a kemény drill várta.
A szakítás mindenkit meglepett
Huszonkét évesen közölte a Royal Ballet igazgatójával, hogy ennyi volt, befejezte. Azonnali hatállyal felmondott. Nem is tudták volna visszatartani. Az álom című produkcióra készült a társulat, amikor végérvényesen úgy döntött, neki ebből az értelmetlen hajtásból elege lett. Csapot-papot otthagyva kisétált a színház kapuján.
Meg merte tenni. Tudta, hogy nem fog elveszni. Másnap a vezető brit napilapok címoldalon számoltak be Polunyin „érthetetlen döntéséről”, sőt „ámokfutásáról”. Pedig az igazgatójának mindent elmagyarázott. Hogy miből és miért lett egy életre elege. Hogy a szabadságérzetét veszítette el, anélkül pedig mit ér az egész? Élettelenné vált mint táncos.
Megnyomta a törlés gombot, de az újraindítás váratott magára.
Eddig a pontig magasan ívelt a pályája. Ami ezután következett, az a veszélyes mélyrepülés kategóriája. A drog és az alkohol lett a menekülési útvonala. Egy börtönből szabadult gengszterrel nyitott tetoválószalont. Ő maga is különböző motívumokkal, arcképekkel díszítette a testét. Hátát, karját, kézfejét, de még az ujjait is. Bal szeme sarkában egy szív fekszik. Hasát az ősi szláv kultúra jelképe, a kolovrat díszíti. Karcolások és hegek mellett a mellkasán Putyin portréja. „A fényt látom, ha őt nézem” – mondta, amikor az Instagramján azt hirdette: „Oroszország és Ukrajna mindig egy marad.” De biztos, ami biztos, neki van orosz és ukrán útlevele is. Ma már ő is máshogy lát bizonyos dolgokat. Putyin arcképétől is szabadulna. Ha színpadra lép, lesminkeli. A legfájdalommentesebb módját keresi annak, hogyan tudná örökre eltüntetni. Meg fog szenvedni érte, mint ahogy a világsikerrel is.
Londont elhagyva
Tartott egy hosszabb pihenőt. Filmszínészi babérokra vágyott. Kapott is kisebb szerepeket a Gyilkosság az Orient expresszen, A vörös veréb és a Nurejev című amerikai és angol produkciókban. Hollywoodi karrierépítés is szóba került. Csak a tánc folytatása nem. Egészen addig nem, míg a véletlen össze nem hozta David LaChapelle-lel, a világhírű fotóművésszel, akinek sikerült rábeszélnie egy felkavaró erejű videóklipre, amely Hozier Take Me To Church című szerzeménye nyomán született 2015-ben. A bukott angyal egyik napról a másikra ismét a magasba szállt. Csaknem harmincmillió ember látta a klipet, s ez elég is volt neki ahhoz, hogy visszatérjen a pályára, és bár nem ott és nem azzal folytatta, ahol és amivel abbahagyta, de már büszkén nyilatkozza: ismét rátalált a tánc szépségére, újra örömét leli benne. Ez a klip kellett neki ahhoz, hogy huszonkilenc évesen önmagára találjon, és már ne szenvedést és gyötrelmet jelentsen számára a tánc, hanem felhőtlen boldogságot. Nem Nurejevet emlegeti, hanem Vasziljevet és Barisnyikovot. Ők ketten azok, akikre felnéz. Moszkvában élte le az életét az egyik, New York-i lakos lett a másik. Polunyinnak nem kellett emigrálnia ahhoz, hogy szabadnak érezhesse magát. Ő már egy új világ, egy új rendszer fia. Szabadon jár-kel, de inkább röpköd a világban. Amióta otthagyta a Royal Ballet társulatát, Európa legrangosabb színpadain ugyanolyan tisztelet és elismerés övezi, mint hazájában. Lakása két városban is van: Moszkvában és Miamiban.
A tékozló fiú azonban másodszor is feltámadt benne. Nem is olyan rég porig rombolta imidzsét. Kirekesztő üzeneteket posztolt az Instagram-oldalán. Beszólt a meleg táncosoknak. A kövéreknek azt üzente, fogyjanak le. Párizsban táncolta volna A hattyúk tava Hercegét, ám az ottani művészeti vezetés úgy döntött, az intézmény alapértékeivel nem egyeztethetők össze Polunyin kijelentései. Szerződését semmisnek tekintették. Erre aztán magyarázni kezdte, mit hogyan gondolt. Hogy ő férfienergiát keres a színpadon. Hogy a férfiak legyenek harcosak, farkasok, oroszlánok. És hogy a testesebb balerinákat senki sem szereti emelgetni a színpadon. Ma már ezeket a megjegyzéseket is úgy kommentálja: pszichés problémái voltak. Meg hogy mondott ő már sok-sok badarságot. Például, hogy Oroszország négy év múlva Európa része lehet. Putyinra utalva pedig azt, hogy: „Az erősek kezében a világ egyensúlya.”
Lassan helyreáll benne a rend
Elfogynak a neve alatt az agresszív posztok. Polunyin észhez tért. Nemrég született fiának is a Mir (Béke) nevet adta. Felesége orosz jégtáncosnő, s mint együttese, a Projekt Polunin tagja, alkalmanként ő táncolja a cárnét a Raszputyinban.
Maréknyi csapatával most Budapesten, a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon lépett közönség elé a Raszputyin címszerepében. Előtte elmondta: véget vetett egy évvel ezelőtti pokoljárásának, amikor megrészegítette a sikerrel járó hatalom. Sok változást tapasztalt magán, a legbelső énjében. Alapítványt hozott létre tehetséges gyermekek taníttatására. Támogatja az orosz balettképzést. Mindenütt, ahol fellép, ingyenes mesterkurzust tart ifjú táncosoknak. De feltűnhet bárhol a világban, Moszkvában, a Kremlbe vezető kockaköveken vagy az óceán homokszőnyegén, a vörös csillagot ugyanúgy letáncolja bármelyik fellegvár tornyáról, mint a legfényesebb csillagot az égről.
Raszputyinról, a démonaival küzdő, ellentmondásos életű szerzetesről, akiben az orosz nép egyszerre látta a szentet és a gyógyítót, de az orgiákat szervező, alkoholista papot is, annyit olvasott csupán, amennyi a szerep megformálásához elengedhetetlenül szükségesnek bizonyult. Vagyis nem töltött napokat a könyvek, történelmi dokumentumok felett. Inkább a darab koreográfusával, a japán Yuka Oishival beszélte meg, meddig mehet el a raszputyini sötétségben úgy, hogy a benne rejlő fényt is megmutathassa.
Kétszer fél óra az előadás, amelynek előbemutatója Moszkvában volt, a premierje pedig a londoni Palladiumban, és azóta is nagy utakat tesz a világban. Az első fél óra első tíz percében Polunyin éppen hogy csak feltűnik a színen. Aztán végig jelen van, táncol is szépen, átszellemülten, de a világsztárt, aki valóban fenomenális táncos, a felvonás utolsó öt percében látjuk. Szélsebességű forgásait megszámolni egyszerűen képtelenség. Gyorsasága legyőzi a szem képességét. II. Miklós cár és Alekszandra cárné egyetlen fiát, a hemofíliában szenvedő Alekszejt a szemünk előtt hozza vissza az életbe úgy, hogy egy pillanatig se kételkedhessünk benne, gyógyító tudománya valóban emberfeletti. A második felvonásból azonban hiányzik az a bizonyos öt perc. Polunyin patikamérlegen adagolja mindazt, amit csak ő tud, amit senki mástól nem várhatunk el. Világklasszis, kétségtelenül. Hiányérzetünk a koreográfia felszínességéből ered, amit még a harminckét éves Kirill Richter expresszív zenéje is inkább aláhúz, mintsem hogy leplezné. Az öt szereplő (Raszputyin, a cár, a cárevna, a trónörökös és Juszupov, a szerzetes gyilkosa) közötti kapcsolatrendszert (vagy inkább csak etűdöket) a cseh díszlettervező, Otto Bubeníček (ő maga is neves balett-táncos) egy sakktáblán ábrázolja, amely kiválóan alkalmas arra, hogy egyértelművé tegye a téboly határán járó szerzetes lépéseit a cári udvarban.
Az est legnagyobb attrakciója végül is Polunyin virtuóz magánszáma marad. Azzal valósággal ámulatba ejti a nézőt, és egyértelművé teszi, hogy felért a csúcsra, ahol már csak egyetlen vetélytársa van. Ő maga.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/37. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.