Valóraváltatlan visegrádi vágyak

Visegrádi zászlóbontás Pedig az alapgondolat már-már forradalmi. A közép-európai országok összefogására ugyanis a történelemben még csak elvétve sem volt példa: a legsúlyosabb helyzetben sem látták szükségét annak, hogy egyesítsék erőiket, így a tatárjárás, a Habsburg-hódítás vagy éppen a „vörös vész” idején sem. Ebben közrejátszott: a régió népei szeretik úgy feltüntetni magukat a Nyugat szemében, hogy „jobbak”, megbízhatóbbak a másiknál. Sajnos a jelek szerint a rendszerváltozás után kezdeményezett visegrádi együttműködés is zátonyra futott.

A visegrádi együttműködés két részre osztható. Az első fázis a megalakulástól, 1991-től 1998-ig tart, a másik pedig 1998-tól egészen napjainkig. Mindkét szakaszra a kezdeti lelkesedés jellemző, amelyet jelentős visszaesés követ.

A visegrádi együttműködés irányelveit 1991. február 15-én a magyar parlamentben, majd Károly Róbert magyar, János cseh és Kázmér lengyel király találkozójának helyszínén, Visegrádon fogalmazták meg az akkor még három állam (Magyarország, a Cseh és Szlovák Köztársaság, valamint Lengyelország) állam- és kormányfői. Már ekkor deklarálták, hogy nem az Európai Közösséggel kívánnak versenyre kelni, hanem hozzá kívánnak járulni az egyesült Európa megteremtéséhez, „harmonizálják az európai intézményekkel való együttműködés és szoros kapcsolatok kialakítását szolgáló törekvéseket”. A visegrádi állásfoglalás után, 1991 októberében Krakkóban és 1992 májusában Prágában tartottak csúcstalálkozót. (Szólni kell a visegrádiak gazdasági együttműködését szabályozó Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodásról, amely 1993. március 1-jével lépett életbe.) Az első számú cél tehát az volt, hogy a visegrádi államok segítsék egymást az európai integrációban. A közös nyilatkozatot egyébként már akkor sok bírálat érte amiatt, hogy túlzottan általánosan fogalmaz, s az sem világos, mi a végső cél.

Több elmélet látott napvilágot arról, kinek a nevéhez fűződik a visegrádi gondolat felvetése. Egyesek szerint Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó vetette fel az ötletet már 1989-ben. Akadnak olyan feltételezések is, hogy a közép-európaiak összefogását valójában Brüsszel szorgalmazta. Akármi is az igazság, tény, hogy kezdetben valóban úgy látszott, új fejezet kezdődik a közép-európai államok kapcsolatában. Erre utalt, hogy 1993-ban több tanácskozást tartottak az akkor már (Csehország és Szlovákia szétválása után) visegrádi Négyek keretében. Ám a kezdeti lelkesedés később igencsak alábbhagyott. Antall József korabeli nyilatkozatai eleve arra utaltak, hogy nem tartotta többre a visegrádiak együttműködését egyfajta zárt klubnál. Az együttműködés legnagyobb „kerékkötője” azonban Václav Klaus cseh miniszterelnök volt, aki eleve nem bízott a regionális együttműködésben, s a közép-európai összefogás gondolatában. Elsősorban azért, mert hazájának gazdasága megelőzte a többi visegrádi országét, így úgy vélte, Brüsszel szemében kedvezőbben tűnik fel Prága, ha Csehország függetlenedik a többi közép-európai államtól. A kilencvenes évek első felében talán Varsó vette a legkomolyabban a visegrádi együttműködést. A lengyel politikusok ugyanis Klausszal szemben úgy gondolták, csak a közös fellépés eredményezhet sikert az európai integrációs folyamatban. Magyarország egyébként a cseh és a lengyel álláspont között lavírozott.

Az amúgy sem egységes visegrádiak számára különösen nagy csapást jelentett Csehország és Szlovákia szétválása. Pozsonyban az önkényes stílusáról ismert Vladimír Mečiar vette át a hatalmat, aki semmi jelét sem mutatta annak, hogy érdekében állna szorosabbra vonni a kapcsolatokat szomszédaival. Sőt sokkal inkább Moszkva felé kacsintgatott. Haldoklott a visegrádi gondolat, a szervezetről a különböző újságcikkekben inkább csak múlt időben beszéltek. Jellemző például, hogy 1996-ban három, 1997-ben pedig már csak egy találkozót tartottak a visegrádi szervezet keretében. Utóbbi dátum volt a mélypont, hiszen ezt az egyedüli tanácskozást a visegrádi Négyek területén működő Vöröskeresztek jobb együttműködéséért rendezték...

Manapság a magyar kormány vezető politikusai gyakorta hangoztatják, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány alatt jutott holtpontjára a visegrádi együttműködés. Ez csak részben igaz. Azt ugyanis elfelejtik hozzátenni, hogy nem a magyar kormány miatt került zsákutcába a szervezet, hanem, mint láthattuk, ez a pozsonyi és a prágai kabinet „aknamunkájára” vezethető vissza.

A nagy változást az 1998-as év hozta a visegrádi Négyek életében. A változás nagymértékben köszönhető annak, hogy hatalmas fordulat következett be Szlovákia belpolitikai életében: a szeptemberi választásokon sikerült leváltani Mečiar kabinetjét, és négypárti demokratikus koalíció alakíthatott kormányt. Az új pozsonyi vezetés tisztában volt avval, hogy a Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal szemben felhalmozott tetemes hátrányát, az országot övező bizalmatlanságot csak akkor küzdheti le, ha összefog közép-európai partnereivel. Úgy látszott, törekvéseit támogatja Miloš Zeman prágai, Jerzy Buzek varsói és Orbán Viktor budapesti kormánya. Mintha mindannyian rádöbbentek volna: néhány évvel az uniós csatlakozás előtt csak egyetlen megoldás nyílik a közép-európai államok számára: az együttműködés. Igaz, a „sorsdöntő“ csúcson még nem képviseltette magát Szlovákia, de az 1999. május 14-i csúcsot már Pozsonyban rendezték. Az itt megfogalmazott közös nyilatkozatban a négy miniszterelnök hitet tett a négy állam szoros együttműködése mellett, mert ez „politikai, gazdasági, és a szociális fejlődés” szempontjából szükséges – hangoztatták.

Később amolyan „alkotmányban” rögzítették a visegrádiak összefogásának alapelveit. Ennek értelmében előírták, hogy a visegrádi miniszterelnökök évente tartanak csúcstalálkozót, melynek az éppen elnöklő állam ad otthont. Emellett nem hivatalos, „nyakkendő nélkülinek” nevezett tanácskozásra is sort kerítenek. A miniszterelnök-helyettesek és államtitkárok évente két, míg az illető államok nagykövetei évente több összejövetelt tartanak. Ugyancsak kétszer tanácskoznak a visegrádi koordinátorok. Emellett meghatározták, hogy a visegrádi államok elnökei, parlamentjei és civil szervezetei is tartják egymással a kapcsolatot. Az együttműködést tartalommal töltötte meg a Visegrádi Alap.

Kézrátétellel sem megySomogyi Tibor felvételei A visegrádi államok vezetői között ezután gyakoriakká váltak a találkozók, melyeken nemzetközi politikusok – így például Keith Vaz brit Európa-ügyi miniszter, Gerhard Schröder német kancellár, vagy Lionel Jospin francia kormányfő – is részt vettek. Megfelelő miniszteri szinten tanácskoztak a védelmi, igazságügyi, közlekedési és egyéb kérdésekről.

A 2000 októberében, a csehországi Karlovy Varyban tartott miniszterelnöki találkozón a jelen lévő kormányfők élesen bírálták a „big bang”, azaz a csoportos bővítés brüsszeli tervét. Európában kezdtek odafigyelni arra, amit a visegrádiak tanácskozásain megfogalmaztak. Már olyan tervek is születtek, amely szerint a négy ország együttműködését kiterjesztik más államokra is. Jerzy Buzek lengyel kormányfő például azt javasolta, hogy 2010-re közös gazdasági fejlesztési programot dolgozzanak ki Hollandiával, Németországgal, Nagy-Britanniával és Svédországgal.

Meghiúsult álmok

Magyarország tavaly júniusban a visegrádi Négyek együttműködésének csúcsán vette át a szervezet soros elnökségét. Az augusztus 25-én, Tihanyban tartott informális tanácskozáson még úgy tűnt, semmi sem árnyékolhatja be a négy közép-európai állam viszonyát. Igaz, Orbán Viktornak volt már egy megjegyzése, ami kissé eltért a korábban megszokott diplomatikus és a szervezet jövőjét derűlátóan megítélő nyilatkozatoktól. Mint mondta, nincs egyetlen kiemelt témája sem a soros magyar elnökségnek, „ezért az általános és jó konzultációs rendszer fenntartásán túl nem tudnak mélységet adni az együttműködésnek”.

Ettől függetlenül a magyar elnökség idejére igen ambiciózus programot állítottak össze. Ennek legfontosabb pontjai: az országok támogatást nyújtanak Szlovákia NATO-csatlakozásához, erősítik a közép-európai identitástudatot és a visegrádi régió összetartását. Hozzá kívánnak járulni a délkelet-európai stabilitás megerősítéséhez.

Mivel még nem zárult le a magyar elnökség, túlzottan korai lenne megvonni annak mérlegét. Ám az elmúlt hetek-hónapok eseményei arra engednek következtetni, hogy nem minden alakult a programban rögzítettek szerint. Ez év februárjában ugyanis szinte napok alatt omlott össze mindaz, amit előzőleg évek alatt építettek fel. Természetesen mindenki mást mond arról, kit terhel felelősség emiatt. Ám nem árt megvizsgálni, bizonyos nyilatkozatok és diplomáciai lépések milyen hatással voltak a szervezet működésére.

A magyar kedvezménytörvény 2002. január 1-jén történt bevezetése eleve komoly feszültségekhez vezetett Magyarország és Szlovákia viszonyában. A szlovák nemzeti tanács, azaz a parlament később olyan határozatot hozott, amely meg kívánja akadályozni, hogy a törvény életbe léphessen az ország területén. A vita mind a mai napig tart. Az eseményeknek új „lendületet” adott Orbán Viktor február 13-i rádiós nyilatkozata. Ebben kifejtette: a kedvezménytörvényen kívül Magyarországnak és Szlovákiának még jó néhány közös ügye akad, ilyen a NATO-bővítés. Mint fogalmazott, Pozsony szeretne bekerülni a NATO-ba, a magyar parlamentnek pedig meg kell vitatnia, és „ha helyesnek tartja”, jóvá kell hagynia a szomszédos ország csatlakozását. Sokan úgy értékelték a magyar miniszterelnök szavait, hogy megfenyegette Pozsonyt: ha nem tér jobb belátásra, hazánk megvétózza az ország csatlakozását az Észak-atlanti Szövetséghez.

Nem sokat váratott magára a visegrádiak közötti újabb konfliktus. Az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta agrár- és regionális támogatási terveit, amely szerint 2013-ig az unióba újonnan csatlakozott államok kevesebb támogatást kapnak. A visegrádiak egyetértettek abban, hogy elítélik a tervezetet. Budapest azonban váratlanul – a többi visegrádi állam megkérdezése nélkül – nyilvánosságra hozta az erre vonatkozó – úgymond – közös nyilatkozatot. A lépést a többi három ország egyöntetűen bírálta.

A gondoknak azonban ezzel sem volt vége. Sőt a végére maradt a feketeleves. Február 20-án Orbán Viktor az Európai Parlamentben kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, mivel az egykori csehszlovák államfő, a második világháború után hivatalba lépett Eduard Beneš által hozott dekrétumok nincsenek összhangban az európai értékrenddel, elvárja mind Szlovákiától, mind Csehországtól, hogy töröljék őket. Kijelentése nagy felzúdulást keltett Pozsonyban és Prágában egyaránt, mondván: Budapest nem mondhatja meg a két országnak, mit tegyenek meg uniós csatlakozásuk érdekében. Mindkét állam lemondta a március 1-jére, Keszthelyre tervezett visegrádi csúcsot, s a bojkotthoz csatlakozott Leszek Miller lengyel miniszterelnök is. Ezzel azonban nem szakadt vége a lemondások hullámának: a szlovák küldöttek kijelentették, nem vesznek részt a visegrádi Négyek kulturális minisztereinek Sopronba tervezett találkozóján.

Bár a négy állam vezető politikusai újra és újra kijelentik, az elmúlt hetek eseményei nincsenek hatással a szervezet jövőjére, egyértelmű, a visegrádi Négyek átmenetileg működésképtelenné váltak. A szervezet semmit sem tud megvalósítani eredeti eszmeiségéből: a közép-európai gondolat továbbra is csak álom, a szervezet országai nem segítenek egymásnak a csatlakozásban, épp ellenkezőleg. Hogy tudatosan történt-e a visegrádi Négyek szétrombolása, erre nyilván csak nagyon kevesen tudják a választ. De ne feledjük: a politikusoknak le kell számolniuk bizonyos illúziókkal. Azzal, hogy Közép-Európa bármely állama egyedül integrálódhatna az Európai Unióba. A csoportos bővítés immár eldöntött tény, így akár tetszik, akár nem: a térség országai egymásra vannak utalva.