Vágyfokozó fűszerek, bájitalok és varázsporok

Aphrodité a mitológia szerint egy fésűkagylóban, azaz osztriga kagylójában állva emelkedett ki a tenger habjaiból és érte el a partot, miközben lába nyomán virágok, fűszernövények és gombák sarjadtak. Ezek az afrodiziákumok, amelyek megítélése és listája ugyan koronként változott, de az étel és a szerelem közötti kapcsolat minden kultúrában mindig téma volt. Isabel Allende chilei írónő szerint: „Miként a test illata izgató, azonképp a friss és jól készített ételé is az. A jó konyha illatai nemcsak a nyál képzését indítják el a szájban, hanem valamilyen vágy érzését is keltik. Ami ha erotikusnak nem is mondható, azért hasonlít hozzá.”

A csodálatos mandragóra

A különböző ételek illata lehet izgató a felidézett emlékek miatt, de azért is, mert valóban serkentik a vérkeringést. Ilyen például a petrezselyemgyökér, amelyet évszázadokig rágcsáltak a férfiak a szerelmes együttlétek előtt. De voltak idők, amikor sokan komoly vagyonokat adtak a rinocéroszszarv-, a tigriskarom- vagy a krokodilpénisz-őrleményért is, mert mindezektől férfiasságuk megerősödését várták. Indiában a közelmúltig varázserőt tulajdonítottak az édes tejben főzött kosherének vagy a mézzel csurgatott verébtojásnak, de Európa sem maradt le a bájitalok készítése terén. A 19. században még jól nevelt úrinők is hitték, hogy az akasztott ember lába alól éjfélkor kiásott mandragóragyökérből készített főzet egy csapásra megszünteti a meddőséget. Ezt a babonát gúnyolta ki Niccolo Machiavelli A mandragóra című vérbő komédiájában, amelyben az ifjú Callimaco egy idős firenzei bankár fiatal feleségébe, Lucreziába szerelmes. A gyermektelen hölgy olyannyira erkölcsös, hogy nem akarja megcsalni a férjét, de Machiavelli, a szerző saját alaptétele – hogy a cél szentesíti az eszközt – szerint megtalálja a megoldást. Callimaco orvosnak adja ki magát, és meggyőzi a vén bankárt, hogy a terméketlenség ellenszere a mandragórafőzet, ám az első férfi, akivel használata után az asszony hál, egy órán belül meghal. Az öreg tanácsára keresni kezd egy ifjút, akit a felesége ágyába küldhet. Az erényes asszony hallani sem akar róla, de anyja és a korrupt gyóntatóatya rábeszélik arra amit Callimaco szeretne…

Hangyatojás és denevérpecsenye

A különféle termények, füvek és fűszerek vágykeltő hatásáról az idők során több irodalmi művet írtak, mint szakácskönyvet. Szendrey Zsigmond néprajzkutató 1937-ben megjelent A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban című könyvében a következőket írta: „A vetemények közül a petrezselyem és a zeller szerelemvarázsló afrodiziákumok, a sárgarépa és sáfrány sárgasággyógyítók, a bors másnak szalmazsákjába, párnájába rejtve rontószer. Az erős szagú rozmaring a jegyespárok dísze, a zsálya, tűzliliom, kankalin s bagzófű ételbe lopva szerelemkeltők. A szárnyasok közül a kakas és a tyúk a termékenység szimbólumai, miként a béka is. Országszerte ismeretes például a hangyabolyba tett béka szerelemvarázsló ereje. A hangyatojás több betegségben is orvosszer, sőt, ha ez utóbbit a legény zsebébe lopja a leány, az halálosan beleszeret. Az izzadság pogácsába sütve, italba cseppentve szerelemvarázsló afrodiziákum. És az igaz, ha az asszony denevérpecsenyét etet az urával, akkor az sohasem veszi észre felesége turpisságait” – írja Szendrey Zsigmond. A régi idők lányai, asszonyai sokszor folyamodtak ezekhez a szerekhez, és ki tudja, talán ma is akad, aki végső elkeseredésében kipróbálja valamelyiket, bár a denevérpecsenyés receptet most, a denevérektől eredő koronavírus idején nem ajánljuk.

Ámbra, pézsma, csokoládé

A legnagyobb becsben tartott és legelterjedtebb afrodiziákum évszázadokig az ámbra és a pézsma volt. Az ámbra a cetek hányadéka, a pézsmát a pézsmaszarvasok mirigye termeli, és mindkettő a parfümgyártás meghatározó alapanyaga. Az ámbrát életelixírnek tekintették, gazdag főurak fogyasztották, mielőtt meglátogatták ágyasaikat. Ámbrás csokoládéval fogadta XV. Lajost Madame Pompadour is, de próbálkozott osztrigával, zellerkrémlevessel és göngyölt nyelvhallal is, hogy felélessze a király szenvedélyének tüzét – visszaemlékezései szerint gyakran mindhiába. Aztán megjelent a színen Dubarry grófnő, aki valójában kurtizán volt, és Lajos királynak már nem kellett se osztriga, se ámbra, működött a dolog magától is. Persze azért lehet, hogy falatoztak is együtt némi csokoládét, nyelvhalat, mert az étkezés és ízlelés is lehet olyan érzéki, mint a szerelmi játék. „Ha a férfiban és a nőben van valami közös, akkor az a szerelem és az evés. A faj- és a létfenntartás ösztöne elkísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig, a falánkságtól egyenes út vezet a bujasághoz. A szerelemhez azonban nem elég két ember, kell hozzá négy hormon is: dopamin, szerotonin, endorfin és feniletilamin” – írja Isabel Allende. Ebből pedig egyenesen következik, hogy azok az étkek serkentik a vágyat, amelyek ilyen hormonokat termelnek a szervezetben.

A fondorlatos Kleopátra

Azt már régen is tudták a nők, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, és ha jót s jól főznek neki, őt is megfőzhetik. Ha még a fűszerek titkait is ismerik, nincs férfi, aki ellenállna nekik. Ilyen fondorlatokat már Kleopátra, Egyiptom királynője is alkalmazott: bőrét mandulás mézzel kenegette, Antoniust fenyőmagos, mazsolás angolnával etette, a tönkölylisztet ópiumos mákkal vagy hasissal keverte, hajója vitorláit rózsavízbe áztatta, hogy érkezését órákkal előre illatos szellő jelezze a kikötőben. De nem csupán ő élt ilyen cselekkel, Josephine császárné ibolyaillatot permetezett a hajába, Napóleonnal pedig marékszám etette a szarvasgombát. Hippokratész görög orvos szerint a legjobb potencianövelő a borsmentafőzet, Plutarkhosz krónikája szerint pedig Nagy Sándor egy makedón afrodiziákumnak köszönheti, hogy a világra jött. A vágykeltő levesben, melyet apja, II. Philipposz makedón király elfogyasztott, angolnát főztek sáfránnyal ízesített fenyőborban, és szurokfűvel, valamint szerecsendióval fűszerezték. Ovidius római költő sokkal prózaibb volt, szerinte nem a különleges fűszerek, hanem egyszerűen a hagyma fokozza a férfi vágyát. „Vannak kik füveket javasolnak, gyógyteafélét. Én pedig azt mondom, mérgek e réti füvek. Van ki csalánmagot, csípős borsot kever össze és óborba szokás dobni morzsafüvet. Csakhogy az istennő nem lesz kegyesebb e füvektől … Alcatos hagymáját edd, mi terem Megarában, más, vágygerjesztő finom kerti füveket.”

Aki nem bicsakolhat…

Nem minden ajzószer termett a kertben, valamelyikért vadászni, bogarászni is kellett. A porrá tört szarvasagancs, a zúzott kőrisbogár és a rinocéroszszarv-őrlemény Ázsiában még ma is kelendő, nem véletlenül áll az orrszarvú a kihalás szélén. A kőrisbogárpor ráadásul mérgező, de ezt a 16. században még nem tudták. Egy 1564-ből származó kézirat a következőket ajánlotta: „Aki nem bicsakolhat, tegyen kilenc dühös bogarat faolajba és ezzel kenje be a nagyobb lába ujját.” Ugyanezt javasolja Nedeliczi Váli Mihály orvosdoktor, gróf Erdődy György háziorvosa 1797-ben A háziorvos szótárocskája című könyvében. És ezzel a porral etette az udvar- és örömhölgyeket De Sade márki is, és a korabeli rendőri jelentések szerint nem egy hölgy elhalálozott a szertől.

Mexikóban az agáve vadmézzel édesített erjesztett leve és kukoricaolajon pörkölt hernyó számít vágyserkentőnek, Angliában a 16. században a krumpliról hitték ugyanezt. És igazuk is lehetett, mert afrodiziákum bármilyen étel vagy ital lehet, ha fogyasztása közben így gondolunk rá. Bizonyos italok, fűszerek és illóolajok önmagukban is kábítóan hatnak, ezek esetében akár még működhet is a varázslat. De vannak egészen elképesztő receptek is, a 13. században élt német skolasztikus filozófus, Albertus Magnus például a következő módszert ajánlja: „Egy órával a szerelmi aktus előtt kenjük be nagy lábujjunkat, valamint a vesénk tájékát bőségesen orbáncfű- és fokhagymabalzsammal. Hölgyünk sosem fogja elfelejteni ezt a mágikus pillanatot.” Ha a fokhagyma átható illatára gondolunk, nem is kételkedhetünk a hatásban. Más középkori magiszterek szerint a koriander borban áztatva olyan erős ajzószer, hogy a férfit könnyen őrületbe kergeti.

Forróvérű magyarok

A különböző népek ízlése az afrodiziákumokat illetően is különbözik, a hinduk és az olaszok a bazsalikomra, a japánok a tengeri sünre, a görögök a sült kabócára, a kínaiak a ginszeng-gyökérre esküsznek. Ifjabb Plinius római krónikás tojássárgájával és mazsolával kevert kaviárt fogyasztott, hogy serkentse a férfiasságát, és az ő példáját követte Bismarck kancellár is. Afrodiziákum ugyanis bármi lehet, ha hiszünk benne. Az általános hiedelem szerint a sok húst, erős fűszereket fogyasztó emberek előbb felhevülnek szerelmi téren, mint a zöldségeket, tésztaféléket kedvelők. Ezt gondolta Mátyás király életrajzírója, Galeotto Marzio is, aki szerint a magyarok fűszerekkel és hússal bőven élő, nagytermészetű népek: „A sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot, gyömbért és más fűszert igen nagy mértékben használják. Mivel a magyarok erősebbek és hevesebb vérűek, mint az olaszok, nem látszik természetellenesnek, hogy fűszereket használnak, mert amint Amisenna mondja, a hevítő szerek a hevesebbeknek valók és az ember mindig a megfelelő táplálékból meríti erejét. Márpedig mindenki tudja, hogy a fűszerrel készített húsok rendesen jobban hevítenek.”

A gasztronómusok francia pápája, Jean Anthelme Brillat-Savarin Az ízlelés fiziológiája című könyvében viszont a halakra esküszik. Egy történetet is elmesél, melyben Szaladin szultán két dervis önmegtartóztatási képességét tette próbára. Először két hétig hússal etette őket, majd beküldött hozzájuk két gyönyörű háremhölgyet. Ám a hölgyek hiába mesterkedtek, a két szent tisztán került ki a megpróbáltatásból. Ezután a szultán néhány napig hallal traktálta a derviseket, majd újra hozzájuk küldte a két háremhölgyet, és most már a természet volt erősebb.

Tiltott hevítő füvek

A középkorban sok fűszernek annyira erős vágykeltő hatást tulajdonítottak, hogy a kolostorokban egyenesen tiltották ezek használatát. Ilyen „hevítő fű” volt az ánizs, a titkos recept alapján készült Pernod likőr alapanyaga, de a bazsalikom is. Az arab szerelmi kultúra 15. századi alapműve, az Illatos kert a következőket írja erről a növényről: „A nő olyan, mint a fűszer. Nem élvezheted titkait, amíg kezeddel meg nem dörzsölöd. Nézd csak meg a bazsalikomot. Csak akkor ontja illatát, ha ujjaid dörzsölésére felhevül.” Afrodiziákumnak számított a fahéj, a tojássárgájával kevert gyömbér, a sáfrány, a bájitalokba kevert köménymag, a szerecsendió, a fürjtojás és az emutojás héjából őrölt por. A világirodalomban legtöbbet emlegetett és dicsért vágyfokozó azonban az osztriga. Casanova minden reggel négy tucatot fogyasztott el belőle, Honoré de Balzac gond nélkül lenyelt százat egy ültében, Otto von Bismarck pedig rajta is túltett. Rejtély, hogy ennyi jód és cink elfogyasztása után, ilyen libidóval hogyan tudtak egyáltalán politizálásra és írásra gondolni… Hacsak úgy nem, hogy a vágyfokozó hatást sem az osztrigánál, sem más étek, fűszer vagy őrlemény esetében nem sikerült tudományosan igazolni. Serkenthetik ugyan a gerjedelmet, de csak akkor, ha az már magától is megjelenik, mert a titok nem az étekben rejlik, hanem abban, aki készíti és kínálja.