Tragikus szétszórtság: hiba vagy bűncselekmény

„Hipertermia általi halál” – ez a hivatalos megnevezés. Amikor ez kisgyerekekkel történik, a tények sokszor hasonlóak: egy egyébként szerető és figyelmes szülő egy napon túlságosan elfoglalt, vagy szétszórt, vagy dühös, vagy zavart, mert megváltozik a mindennapi rutinja, és egyszerűen… az autóban felejti a gyerekét. Az Egyesült Államokban ez évente 15–25 alkalommal esik meg, tavasztól őszig.  Két évtizede az ilyen esetek viszonylag ritkák voltak. De a 1990-es évek elején az autógyártók megállapították, hogy az anyósülésnél lévő légzsák megölhet egy gyereket, és azt javasolták, hogy a gyereküléseket a hátsó ülésre helyezzék. Később azt is bevezették, hogy a még nagyobb biztonság érdekében a csecsemők gyerekülése menetiránynak háttal legyen az autóba helyezve. Ha valaki előre látta volna, milyen tragikus következményekkel járhat, hogy a gyermek nem látható az autóban… De ki vádolhatja őket? Miféle ember felejtkezik meg egy babáról? A gazdagok, úgy tűnik. Meg a szegények, és a középosztálybeliek. Mindenféle korú szülővel megtörténik, s mindenféle nemzetiség tagjaival. Az anyákkal ugyanolyan gyakran előfordul, mint az apákkal. Megtörténik a hírhedten feledékenyekkel és a mindig mindent aprólékosan megszervezőkkel, az egyetemi végzettségűekkel szintúgy, mint azokkal, akik alig tudnak olvasni. Az elmúlt tíz évben megtörtént egy fogorvossal. Egy postai alkalmazottal. Egy szociális munkással. Egy rendőrrel. Egy könyvelővel. Egy katonával. Egy jogásszal. Egy villanyszerelővel. Egy protestáns lelkésszel. Egy rabbinikus diákkal. Egy ápolóval. Egy építőmunkással. Egy igazgatóhelyettessel. Megtörtént egy mentális egészségi tanácsadóval, egy egyetemi tanárral és egy pizzéria főszakácsával. Megtörtént egy gyerekorvossal. Megtörtént egy rakétatudóssal.  Tavaly (2008-ban – a szerk. megj.) egy napon három helyen is – ez volt eddig a legrosszabb év legrosszabb napja, és a jelenség nem mérséklődik.  A körülmények részben eltérhetnek, de minden alkalommal ott van az a szörnyű pillanat, amikor a szülő rádöbben, mit tett, sok esetben a házastárs vagy a gyermekgondozó telefonja után. Ezt követi az őrjöngő sprint az autóhoz. Ami pedig ott vár, az a legszörnyűbb dolog a világon.  Minden esetnek megvan a maga hátborzongató védjegye. Egy apa egy vásár területe mellett parkolt, s amikor felfedezte a fia testét, éppen egy verklis haladt el mellette vidám dallamokat játszva. Egy másik férfi gyorsan véget akart vetni a dolognak, megpróbálta megszerezni a helyszínre kiérkező rendőr fegyverét. Mások – például a blacksburgi Mary Parks – elvezettek a munkahelyüktől az óvodáig, hogy ott felvegyék a gyereket, akiről azt gondolták, ott hagyták, és egyáltalán nem vették észre a holttestet a hátsó ülésen.  S aztán ott van az a Tennessee állambeli üzletember, akinek azzal kell együtt élnie, hogy az autója mozgásérzékelője háromszor is jelzett a tűző napon. De valahányszor kinézett, egyszer sem látott senkit az autó körül, ezért távirányítással kikapcsolta a riasztót, és nyugodtan visszament munkába.  *** Talán nincs még egy emberi gyarlóság, amely ekkora kihívás elé állítaná a társadalmat, ha bűnről, büntetésről, igazságosságról és kegyelemről van szó. Egy gyermekbiztonsággal foglalkozó ügyvédi csoport által készített felmérés szerint az esetek 40%-ában a hatóságok a bizonyítékok megvizsgálása után úgy ítélik meg, ami történt, az szörnyű baleset volt – egy memóriahiba, amely élethosszig tartó bűntudatot és szenvedést ró az áldozatra, sokkal szigorúbb büntetést, mint amilyet egy bíró vagy esküdtszék valaha is kiszabhat –, és nem ítélik el a szülőt. Az esetek fennmaradó 60%-ában, amelyek gyakorlatilag ugyanolyan körülmények között estek meg, s ugyanazok a törvények vonatkoznak rájuk, az illetékesek úgy döntenek, a gondatlanság olyan mértékű volt, hogy már bűncselekménynek számít, és keményen le kell sújtani rá.  Csupán öt nappal azelőtt, hogy a virginiai Miles Harrison a munkahelye előtti parkolóban felejtette tipegő korú fiát, hasonló eset történt néhány száz mérföldre délkeletre. Egy hosszú munkanap után Andrew Culpepper villanyszerelő felvette a kisfiát a szüleinél, hazavezetett, bement a házba, aztán elaludt, elfelejtve, hogy a fia az autóban van. Harrisont bíróság elé állították, Culpeppert nem. Mindkét esetben a döntés egy személyen múlt. Harrison ügyében Ray Morrogh volt az ügyész, aki egy interjúban el is magyarázta, miért vádolta gondatlanságból elkövetett emberöléssel Harrisont. „Ha valakinek gyerekei vannak, akkor felelős értük. Nagyon erősen védelmezem a gyerekek biztonságát.” Morrogh-nak két gyereke van, 12 és 14 évesek. Megkérdezték, el tudja-e képzelni, hogy hasonló dolog vele is megtörténhet. A kérdés hallatán kicsit meghátrált. Elterelte a témát, majd tíz perccel később így felelt: „Azt kell mondanom, nem, ez nem történhetett volna meg velem. Én figyelmes apa vagyok.” Portsmouthban Earle Mobley hozta meg a döntést, hogy ne állítsák bíróság elé Culpeppert. Bármilyen tragikus volt is a gyermek halála, a rendőrségi nyomozás bizonyította, hogy nem történt bűncselekmény, mert nem volt szó szándékosságról. Culpepper nem hazardírozott a gyermeke életével – elfelejtette, hogy a gyerek ott van az autóban.  „Az a legegyszerűbb, ha az esküdtszékre hagyjuk az ügyet, de nem ez a helyes” – állítja Mobley. Egy ügyész felelőssége, hogy igazságos döntéseket hozzon, nem az, hogy valamiféle eredménylistán újabb pontokat szerezzen.  „Érdekes, hogy éppen ma beszélünk” – jegyzi meg Mobley. Öt gyereke van. A hatodiknak ma lenne a születésnapja. „Leukémiában halt meg 1993-ban. Majdnem hároméves volt.” Mobley elhallgat. Nem szeretné, ha nem megfelelő kép alakulna ki róla. A törvény nevében hozott döntést, teszi hozzá, de „azt is tudom, milyen érzés, mit tesz veled, ha elveszíted a gyereked”.  *** „Az emlékezet egy gép, és nem hibátlan – mondja David Diamond. – A tudatos elménk a fontosságuk szerint rangsorolja a dolgokat, de sejtszinten a memóriánk nem így tesz. Ha képes vagy arra, hogy elfelejtsd a mobiltelefonodat, potenciálisan arra is képes vagy, hogy elfelejtsd a gyereked.” Diamond a Dél-floridai Egyetem molekulárisfiziológia-professzora, a memória szakértője, aki néha feledékeny. Nemrég, útban a bevásárlásra elfelejtette, hogy csecsemőkorú unokája az autó hátsó ülésén alszik. Csak arról jutott eszébe, hogy a felesége, aki mellette ült, szóba hozta a gyereket. Diamond pontosan érti, mi történhetett volna, ha aznap csak egyedül van a gyermekkel. S azt is pontosan érti, miért. Az emberi agy, magyarázza, egy lenyűgöző, de sok részből összerakott eszköz, amelyben az újabb és kifinomultabb struktúrák az alacsonyabb rendű fajok által használt agy-prototípusokon helyezkednek el. Az „eszköz” legfelső szintjén találhatók a legokosabb és legfürgébb részek, a prefrontális kéreg, amely gondolkodik és analizál, valamint a hippokampusz, amely a rövidtávú emlékeket alakítja ki és tárolja. Alul pedig találhatók a törzsdúcok, amelyek majdnem megegyeznek a gyíkok agyával – ezek irányítják az akaratlagos, de ritkán tudatos cselekvéseket.  Diamond rámutat, hogy az ismerős, rutinszerű motorikus készségeket igénylő szituációkban az emberi agy a törzsdúcokra hagyja a feladatot, mint egyfajta robotpilótára. Miközben a prefrontális kéreg és a hippokampusz tervezi a napot, az ignoráns, de hatékony törzsdúcok vezetik az autót, veszik a kanyarokat. Ezért van az, hogy sokszor úgy jutunk el A pontból B pontba, hogy nem is tudatosítjuk, milyen úton haladtunk, milyen tájat láttunk.  Általában, hangsúlyozza Diamond, ez a feladatleosztás „gyönyörűen működik, mint egy szimfónia. De néha az 1812-es nyitány lesz belőle. Az ágyúk veszik át a szerepet, és győzedelmeskednek.” „A szülői törődés milyensége irreleváns – állítja Diamond. – A fontos tényezők, amelyek megjelennek ezekben az esetekben, a stressz, érzelmi feldúltság, kialvatlanság kombinációi a napi rutin megváltozásával. A törzsdúcok azt akarják tenni, amit szoktak, és a tudatos elme túlságosan le van gyengülve, hogy ellenálljon. Egy sebezhető hippokampuszban az emléknyomok felülíródnak, mint egy számítógépes programban. Hacsak nincsenek újraírva – például a gyermek sír, vagy a feleség szóba hozza a gyereket –, teljes egészében el is tűnhetnek.” *** „Néhányan azt mondják, rendben, megértem, hogy el lehet feledkezni egy gyerekről két percre, de nem nyolc órára. Amit nem értenek, az az, hogy a szülő agyában az van, leadta a gyereket a bölcsődében, és azt gondolja, a gyermek boldog és vigyáznak rá. Ha egyszer ez van az agyadban, akkor nincs ok az aggodalomra, sem arra, hogy ellenőrizzük a gyerek hogylétét” – magyarázza Janette Fennell, a Gyerekek és Autók nonprofit szervezet igazgatója.  *** Lyn Balfour történetét elképesztően illusztrálja a James Reason brit pszichológus által megalkotott kifejezés, az „ementálisajt-modell”, amellyel azt magyarázza, a sok ellenőrző réteg ellenére hogyan történhetnek katasztrofális hibák. A kontrollmechanizmusokat Reason egymásra rakott ementálisajt-lapokhoz hasonlítja. A lyukak az apró, önmagukban nem jelentős gyengeségek. Nagyon ritkán történik meg, hogy az egymásra rakott öt-hat rétegben pont egymás alá kerülnek a lyukak. De ha igen, akkor az egész rendszer meghasad. Aznap, amikor 2007. március 30-án Raelyn Balfour az autóban felejtette Bryce nevű fiát, nem sokat aludt, mert először egy barátja gyerekére vigyázott, akinek sürgősen be kellett vinnie a kutyáját az állatorvoshoz, aztán pedig Bryce miatt virrasztott, mert a gyermek náthás volt. Mivel reggelre a gyerek is elfáradt, szokatlan módon elaludt az autóban, és nem adott ki hangot. Mivel Balfour azt tervezte, elviszi Bryce gyerekülését a tűzoltóállomásra, hogy szakemberek állítsák be, Bryce most egy másik ülésben ült, nem az anyósülés, hanem a vezető mögött. Mivel a család másik autóját kölcsönadták egy rokonnak, Balfour a férjét is elvitte munkába, tehát a gyerek pelenkás táskája nem az anyósülésen, hanem az autó hátuljában volt. Balfour egész úton telefonon beszélt egy fiatal rokonnal, akinek a munkahelyi krízisét próbálta megoldani, vagyis egész úton stresszes volt, és mások problémáival foglalkozott. Mivel a bébiszitternek új telefonja volt, abban még nem volt benne Balfour munkahelyi száma, csak a mobilja, vagyis amikor a bébiszitter hívta volna Balfourt, hogy hol van Bryce, a telefon hiába csörgött Balfour félretett kézitáskájában. A lyukak pontosan egymás alá kerültek. *** Balfour hivatásos katona, a nyilvánosság előtt nem mutatja a fájdalmát. Ügyvédje, John Zwerling úgy döntött, lejátssza az esküdtszéknek a 911-re érkezett hívást. A felvétel kibírhatatlan. Egy járókelő hívta a rendőröket, nagyrészt az ő hangja hallatszik, feszült, de precíz, amint magyarázza a rendőrségi diszpécsernek, mint lát. Eleinte semmit sem hallani a háttérben. Aztán Balfourból feltör az üvöltés: „ÓH, ISTENEM, NEEEEEEEEE!” Aztán néhány másodpercig semmi. Majd egy fülsiketítő sikoly: „NE, NE, KÉRLEK, NE!!!” Három másodperc múlva: „ISTENEM, KÉRLEK, NE, KÉRLEK!” Miután meghallgatta a felvételt, az esküdtszék 90 percre visszavonult, beleértve az ebédidőt. Egyhangúlag döntöttek: nem bűnös. *** Három NASA-mérnök, Chris Edwards, Terry Mack és Edward Modlin 2000-ben elkezdett dolgozni egy olyan termék fejlesztésén, amely megakadályozhatja az ilyen tragédiákat. Azután fogtak hozzá, hogy kollégájuk, Kevin Shelton az autójában felejtette a kilenc hónapos kisfiát a NASA egyik laboratóriuma előtt. A feltalálók kifejlesztettek egy eszközt, amely érzékeli a gyermek súlyát az autóban, miután leállították a motort, s jelez egy kulcstartóra is helyezhető riasztó által. Az eszközt könnyű használni, relatíve olcsó, és működik. Mégsem találjuk meg a polcokon. A fejlesztők nem találtak partnert, amely belefogna a gyártásba. Az egyik nagy probléma a perelhetőség. Ha véletlenül csődöt mond a szerkezet, és egy gyermek meghal, a gyártó komoly pereknek nézhet elébe. A másik probléma pszichológia: a marketinges tanulmányok szerint nem sokan vásárolnák. A magyarázat egyszerű. Mindenki azt hiszi, vele ez sosem történhet meg.  (Feldolgozta: bt)