Ki lakott itt? – Békés napok a majorban

Chaplin a Rivaldafény című filmjének londoni bemutatójára érkezett Európába, de már nem tudott visszautazni az Egyesült Államokba, mert kommunista szimpatizánsnak bélyegezték, és ezért, valamint erkölcstelen magatartására hivatkozva érvénytelenítették a beutazási engedélyét. A Queen Elizabeth fedélzetén tudta meg, hogy nem kapta meg az amerikai vízumot. Ekkor döntötte el a liberális nézeteket valló brit színész, aki egyébként sosem kért amerikai állampolgárságot, hogy végleg szakít a maccarthysta Amerikával, és Európában marad. Negyedik feleségével, Oonával, Eugene O’Neill lányával a svájci Montreux Palace Szállodában telepedett le, de mindketten tudták, hogy ez nem lehet tartós megoldás egy nagy család számára, ráadásul Oona épp ötödik gyermekükkel volt terhes. Charlie sofőrje ekkor beszélte rá a színészt, hogy nézze meg a Genfi-tótól és a Corsier-sur-Vevey településtől nem messze levő majort.

1953 januárjában a Chaplin család már be is költözött az 1840-ben Philippe Franel építész által megálmodott klasszicista stílusú kastélyba, amelyet 100 ezer dollárért vásároltak meg. Bár az épületet bútorozva vették át az előző tulajdonostól, egy kicsit átalakították a helyiségeket, kibővítették a konyhát, és hazahozattak néhány bútort Beverly Hills-i otthonukból, hogy a család szükségleteinek, igényeinek megfelelően rendezhessék be a három emeleten levő 19 szobát, beleértve a tágas étkezőt, lakószobát, hallt. Utóbbiban – állítja a ház múltját őrző múzeumi dokumentum – Chaplin egy verklit állíttatott fel, melynek kurbliját, mintegy üdvözlésképp, néhanapján megtekerte. A lépcsőházban maga aggatta föl a falra az árveréseken szerzett festményeket, amelyek kizárólag teheneket és marhacsordákat ábrázoltak. Fokozatosan alakították ki a tetőtérben a nyolc gyerekszobát a nyolc gyerek számára, a pincében pedig, ahol korábban finom borokat tároltak, Chaplin egy légkondicionált termet alakított ki, itt raktározta aztán értékes filmtekercseit.

Nemcsak a háziak, hanem a gyakori vendégek is nagyon szerettek sétálni, üldögélni a hangos partik után a kastély teljes hátsó részén futó teraszos oszlopsor alatt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a parkra, a tóra és a hegyekre. Békés napokat töltött itt a nyugalmat idősebb korában különösen becsülő Charlie Chaplin. 1964-ben megjelent életrajzi könyvében is megemlíti a galériát, ahol naplementekor szeretett pihenni, „nézni a hatalmas kiterjedésű gyepet, a tavat a távolban, és azon túl a hegyek megnyugtató jelenlétét”.

Talán kevéssé ismeretes, hogy a némafilmek sztárja nagy kedvvel művelte a család zöldségeskertjét. Gyümölcsöskert, udvar, szökőkút, medence és teniszpálya is tartozott a majorhoz, ahol tizenhárom alkalmazott dolgozott: titkárnő, ápoló, házvezetőnő, szakács, kertész és sofőr, így a háziaknak tulajdonképpen csak hobbijuk volt a kertészkedés, rendezkedés.

A család élete a majorban egy megszokott ritmusban telt, s a bevett szokások, hagyományok, találkozók határozták meg mindennapjaikat. Chaplin sokat dolgozott. Amikor elvonult dolgozószobájába, mindig csend telepedett a házra, de nem volt nyomasztó, kínos a gyerekek számára sem, s a színész nagyon szerette ezt a légkört. Dolgozószobájában írta meg az Egy király New Yorkban forgatókönyvét, később A hongkongi grófnőt. Az útóbbiból készült, nem túl sikeres filmben Sophia Loren és Marlon Brando játszotta a főszerepet, de egy hajós steward szerepében feltűnt benne Chaplin is. Utoljára, mert ez volt utolsó és egyben első színes filmje. Ott, a major csendjében, a dolgozószoba asztalánál született meg Életem című életrajzi könyve, itt komponálta korábbi némafilmjeinek zenéjét.

Szombatonként sütögettek a parkban, vendégeket fogadtak, sétáltak a négyhektáros parkban a cédrusok és bükkfák árnyékában. Vidám volt az élet a majorban, Charlie sokat játszott és bolondozott a gyerekeivel, tudta, hogyan kell megnevettetnie Oonát. Kint a kertben, a gyümölcsfák árnyékában gyakran játszotta el filmbéli jeleneteit, s azokat a vendégeket, akik nem beszéltek angolul, pantomimjátékkal szórakoztatta.

Chaplin nem tudott franciául, mégis a helyi közösség tagjának érezte magát. A múzeumi dokumentumok megemlékeznek arról is, hogy a család szerette a piacot, gyakran mentek Corsier-sur-Veveybe, vásároltak a helyi üzletekben, részt vettek az ilyen-olyan ünnepségeken. A gyerekek a vasárnap délelőtti filmvetítéseket szerették, amikor az édesanyjuk a verklit tekerte, apjuk meg a háttérben figyelt, izgult, hogy nevetnek-e még a filmjein.

Gyakori vendég volt náluk Clara Haskil, aki amíg Svájcban élt, szinte az összes karácsonyt náluk töltötte. Milyen meghittek, csodálatosak lehettek az ünnepek, ha ilyen nagy művész ült a zongorához, és játszott, játszott karácsonyi énekeket, Mozart-darabokat. A román zongoraművészről Charlie Chaplin egyszer így nyilatkozott:

„Életemben három zsenivel találkoztam, Einstein professzorral, Winston Churchill-lel és Clara Haskillal. Nem vagyok képzett zenész, de annyit mondhatok, hogy a zenei kifejezése csodálatos volt, a technikája pedig kiváló.”

Igen, Albert Einstein is vendégeskedett Chaplinéknál Manoir de Banban, mint ahogy Truman Capote, Nehru, Marlon Brando, Sophia Loren és sokkal később Michael Jackson is.

Charlie Chaplin 1977 karácsonyán halt meg 88 éves korában. A Corsier-sur-Vevey-i temetőben helyezték végső nyugalomra – gondolták. 1978 március elsején azonban egy lengyel és egy bolgár munkanélküli bevándorló ellopta Chaplin holttestét, és 600 ezer frank váltságdíjat követeltek az özvegytől. Micsoda paradoxon: igazi Chaplin-filmbe való történet kerekedett a lopáshoz kötődő sztoriból. Geraldine Chaplin, a komikus lánya, aki, mint tudjuk, apja nyomdokaiba lépett, a Neuer Osnabrücker Zeitungnak adott interjújában emlékezett a történtekre: „Szürreális volt, de komikus része is volt. Anyám Rolls Royce-ával indultunk a pénzátadásra, a kocsiban, a lábunknál egy fegyveres rendőr rejtőzött el. Utazási betegségben szenvedett, és a misszió közepén elhányta magát.” Geraldine szerint ez azonban csak a bonyodalmak kezdete volt. Egy postahivatalnok a rádióadót hallgatta, s mivel épp ebédszünet volt, úgy gondolta, kötelessége tenni valamit. Egy postai teherautóval Chaplinék Rolls Royce-sa nyomába eredt. A környéken mindenhol civil rendőrök nyüzsögtek, akik pillanatok alatt kirángatták a postást a kocsijából. Szörnyülködve nézték a szemtanúk a történteket, azt hitték, postai rablás történt. Gyorsan feljegyezték a civil rendőrök autójának számát, értesítették a helyi rendőröket, akik nyomban megkezdték saját kollégáik üldözését.

„Olyan volt ez, mint egy utolsó Chaplin-film” – emlékezett Geraldine az említett interjúban. A tolvajokat elkapták, Chaplint pedig újratemették.

Özvegye egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig a kastélyban lakott. A gyerekek meg akarták menteni a házat, amely jó ideig üresen állt. Végül úgy döntöttek, hogy átadják a mostani múzeum alapítóinak, akik nemcsak felújították az egykori családi házat, hanem egy igazi emlékhelyet hoztak létre. A garázst egy új épülettel bővítették ki, ahol Chaplin-stúdiót rendeztek be, itt őrzik a Chaplin életéről szóló dokumentumokat, amelyek színpadi, filmes és virtuális produkciókat egyesítenek. A gyűjtemény mintegy harminc viaszszobrot is tartalmaz, Chaplint és azokat a személyeket ábrázolják, akik közel álltak a színészhez, vagy a filmjeit inspirálták. A múzeumban látni Chaplin zongoráját, hegedűjét, jelmezét A csavargó című filmből, két Oscar-díját. A kiállított tárgyak családi tulajdonból, valamint magángyűjtőktől származnak.

Az alagsori filmstúdióban Chaplin leghíresebb filmjeinek kulisszái is megtalálhatók. A helyiségben egy látványos régi filmvilág tárul elénk, a némafilm különböző korszakaiba lépünk, ahol végigkísérhetjük a Csavargót a Hollywood Boulevard-on, benézhetünk a Cirkuszba és a Modern idők gépparkjába – Charlie Chaplin hollywoodi birodalmába.