Ha sok ajakról száll az ének

Ami viszont lényének a legvalószínűbben meghatározó jellemzője, hogy a karéneklés megszállottja! Ehhez a szenvedélyéhez fűződően 1978 óta tagja, kereken harminc esztendeje pedig minden részletre odafigyelő krónikása is a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának, tehát az idestova már fél évszázada megalapított „CSMTKÉ” – azaz a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkaraként létrejött országos kórusunknak. És mert épp ennek révén Horváth Gézát az elmúlt évtizedekben valóban sokan megismerték, ők az újságírónál is hivatottabb megmondhatói annak: az ő személye kapcsán megszállottságról beszélni nem riporteri túlzás. Ön beszélgetésünk évében pont harmincöt esztendeje tagja az egykori CSMTKÉ-nak. Vajon mi az, ami egy matek-földrajz szakos tanárt az énekkari munka vonzásában tart?Erre elég nehéz válaszolni. Legalábbis röviden. Ugyanis én nem érzem a reál és a humán tárgyak megosztó szerepét. A matematika pedig kimondottan összefügg a zenével, a zeneelmélettel. Ahogy abban sincs semmi különös, hogy a zenei életem még a Beatles-korszakban és Szörényi Levente rajongójaként egy helyi rockzenekarban indult. Nyitrai főiskolásként én is szerepelhettem a Betyárok sírja nevű fesztiváldíjas produkcióban, a Tőzsér Árpád szervezte irodalmi színpadi csapatban. Akkoriban ismerkedtem meg Ág Tiborral is, aki hamarosan Patra invitált egy népzenei táborba, s azóta életem elmaradhatatlan része a komolyzene. Olyannyira, hogy huszonhét évesen a hazai magyar tanítók központi kórusába is beléptem. Más fiatalember ilyen korban szalad szerencsevadászként neki az életnek...Nálam az érdeklődés, a késztetés belülről fakadt. A többit az élet rendje hozta magával. Például azt, hogy a pályakezdők kénytelen-kelletlen fegyelmével tagja lettem a Lévai járás tanítói Domovina nevű kórusának. Ott nem azt énekeltük, ami nekem különösebben tetszett volna, viszont észrevettem, hogy a karéneklés kedvemre való időtöltés. Megsejthette ezt Gerő János, a zselízi gimnázium akkori igazgatója, mert még Garamszentgyörgyön tanítottam, amikor fölhívott telefonon, hogy lenne Zselízen egy kórus, csak karnagy híján nincs, aki a továbbiakban az élére állna. A fiatalok vakmerőségével elfogadtam az ajánlatot, de gyorsan rádöbbentem, hogy ehhez, az énektudáson kívül, elkelne bizony némi képzés is. Hetvennyolc őszén így kerültem a CSMTKÉ közelébe, bár annak rendes tagjává csak azután lehettem, hogy Janda Iván és Vass Lajos előtt egy szigorú felvételin is megmérettem. Igaz, miután tüzetesen meghallgattak, azonnal azt mondták: tenor egy! Sőt, Vass Lajos a kórusvezetői ambícióimban is biztatott.A teljes interjút a keddi Új Szóban olvashatják!