GALÉRIA: Kelet-Afrika egyik utolsó vadászó-gyűjtögető törzsének nyomában

Az út felfelé kanyarodik, kisbuszunk hamarosan elhagyja az aszfaltutat, kukoricaföldekkel és nyájakkal körülvéve utazunk. Földút ez, de mivel pont az esős időszakban érkeztünk, csak lassan haladunk a mély tócsákon és a jellegzetes színű, sötétvörös sáron keresztül. És miközben a sofőr arról beszél, hogy ha ismét elered az eső, nem fogunk tudni célba érni, mi valahogy mégis élvezzük az utazást, az üdítően ható kilátást. A kenyai Mau erdőbe tartunk, ahol Kelet-Afrika egyik legrégebbi társadalma, az ogiekek élnek.

A körülbelül 30 ezer tagú törzs Észak-Tanzánia, Dél-Kenya és Nyugat-Kenya területén őshonos. Az ugandai határ melletti Elgon-hegyen kívül éppen a Mau erdő képezi a kontinens egyik utolsó vadászó-gyűjtögető populációjának kenyai otthonát. Az ogiekek évszázadok óta élnek itt, gyümölcsöt és mézet gyűjtve, vadállatokra vadászva. Ennek ellenére a törzs nem egyike a 43 elismert kenyai népcsoportnak, nincs politikai ereje – és még otthonáért is küzdenie kell.

A nehézségek nem új keletűek: az ogiekek a koloniális időktől kezdve harcolnak azért, hogy ezen a területen maradhassanak. A gyarmatosítók haszonnövényeket hoztak be, de közben az erdőt negyedelték, és a törzs rengeteg tagját elűzték a területről. Ez csupán a kezdet volt, az utóbbi tizenöt évben több mint 100 ezer hektárral csökkent az erdő területe. Ennek okai – fakitermelés, teaültetvények és haszonnövények termesztésére alkalmas területek létrehozása és más törzsek betelepítése – a kenyai kormányhoz, különösen az ország második elnökéhez, Daniel arap Moihoz kötődnek, akinek kormánya során hektárok ezreit hasították ki az erdőből. Az eredmény ma már szabad szemmel látható: a terület egy része rét vagy szántóföld, máshol gondosan, tökéletes sorba ültetett fenyvesek sorakoznak. Megváltozott a mikroklíma, gyakoriak az áradások is.

A Mau erdő viszont létfontosságú egész Kelet-Afrika számára, hiszen ökoszisztémájától több mint 25 millió kenyai és tanzániai ember függ. Sűrű fái felfogják az esőt, számos folyó ered itt – ezek legalább öt fontos tóba folynak, melyek egyike a Viktória-tó, a világ legnagyobb trópusi tava. És bár az ogiekeket nemegyszer gyanúsították azzal, hogy veszélyt jelentenek az erdőre, ez nehezen hihető. Hiszen maga a törzs neve is azt jelenti, „növények és állatok gondozója”.

A Nairobitól körülbelül 200 kilométerre fekvő települést rétek övezik. A konyhaablakból egy ritka fasorra látunk, a pad alatt egy kotlós pihen, a gondosan elrakott tűzifa és az elmosott edények a helyiség másik részében sorakoznak. A környezettel együtt a törzs hagyományos életmódja is megváltozott: az anno íjakkal antilopokra vadászó törzstagok ma már leginkább kukoricát és burgonyát termesztenek. A mézet még mindig a magas fakoronákból gyűjtik, ahova hihetetlen könnyedséggel másznak fel. Bár ügyesen csiholnak tüzet, és az erdőben szinte minden növényt, állatot ismernek, naiv lenne azt gondolni, hogy a technológia nincs jelen a törzs életében – a mobiltelefon, sőt, még a közösségi média is felmerül beszélgetésünk során. A törzs fiatalabb tagjai angolul is beszélnek, többen a városokban tanulnak, dolgoznak, gyakran visszajárva a helyre, amelyet igazi otthonuknak hívnak.

„Azzal a technológiával élünk, amely hasznunkra lehet. Vannak törzstagok, akik érdeklődéssel fordulnak az újdonságok felé, de emellett sokan próbálják megtartani a hagyományokat is” – mondja Leonard Mindore, a törzs tagja és aktivista. Ő egyébként Nakuruban tanul – de minden hétvégén visszahúzza valami a faluba. Amint befejezi tanulmányait, vissza szeretne költözni, hogy a helyi közösséget még közvetlenebbül segíthesse.

A környezetváltozás és a kitelepítés mellett egyéb kihívásokkal is küzd a közösség: a másik helyi törzs, a maszájok által „iltorobónak”, vagyis jószág nélküli embernek csúfolt ogiekek a mindennapi életben is előítéletekbe ütköznek. „Gyakori az a felfogás, hogy nem vagyunk műveltek. Régebben azt is mondták, hogy az ogiekeknek farkuk van, mint a majmoknak” – teszi hozzá Leonard.

Az ogiekek ügyével a 2000-es évek végén kezdett aktívabban foglalkozni a világ. És bár az állam és a törzs közötti vita évtizedek óta tart, a helyenként reménytelennek tűnő harc csupán tavalyelőtt vett váratlan fordulatot, amikor az Afrikai Emberi Jogi Bíróság elismerte, hogy az ogiekek hátrányosan kezelt népcsoport, amelynek kulturális öröksége és túlélése a Mau erdőtől függ. A kenyai kormány azzal próbált érvelni, hogy az ogiekek életmódja annyira megváltozott és modernizálódott, hogy a törzs már nem tartható őshonos csoportnak. A 2017 májusában hozott, 70 oldalas végzés viszont elismerte a törzs jogát a területhez, és elrendelte, hogy a kenyai kormány kárpótolja a törzstagokat.

A kezdeti óriási öröm viszont így, több mint egy év távlatából fakulóban van: eddig a döntés egyetlen része sem valósult meg. Az eufóriát csalódás váltotta fel. Bár a kormány nemrég összeállított egy bizottságot, amelynek feladata a döntés gyakorlatba vetése, ebbe a törzs egyetlen tagját sem hívták meg. „Azt mondták, lehetséges, hogy elhívnak majd néhány ülésre. Mindez értelmetlen, ha nem leszünk teljes mértékben részesei a folyamatnak” – mondja Leonard. 

Takács Diana

(A szerző afrikai tanulmányútja Minority Rights Group nemzetközi kisebbségvédő szervezet segítségével valósult meg.)