Diktátor fehér kötetben

Csillapíthatatlan hatalomvágy, akarnok jellem, folyton ugrásra kész cselekvőkészség, mérhetetlen sikeréhség és dagadó önbizalom jellemzik-e, vagy épp ellenkezőleg: visszahúzódó, frusztrált lelki alkat, csekély, korlátozott képességű személyiség, akit alkalmazkodási képessége és manipulációs tehetsége emel mások fölé és röpít magasra. Hogyan tudja túlélni és javára fordítani a vargabetűket, elkerülni a buktatókat? Az életútban mikor érkezik el az a pont, amikor már nem lehet letérni a választott útról? Ormos Mária most új kiadásban megjelent biográfiájában Benito Mussolini példáján keresztül a diktátorrá válás természetrajzát rajzolja meg.
Ormos Mária mára – remélem, nem tűnik illetlenségnek – a legidősebb aktívan alkotó magyar történésznemzedék képviselője. Szakmai pályáját olyan fontos kötetek gazdagítják, mint az Európai fasizmusok. 1919–1939 című – Ince Miklóssal írt – 1976-os munkája, a trianoni békeszerződés egyik első tudományos, gazdag levéltári forrásokon nyugvó és nemzetközi folyamatokba ágyazott feldolgozása (Padovától Trianonig 1918–1920), 1983-ban, a Magyar Távirati Irodát létrehozó és majd két évig vezető Kozma Miklósról írt kétkötetes biográfiája (Egy magyar médiavezér I–II.), vagy Németország története 20. században címmel 2008-ban megjelent vaskos monográfiája. Ormos a két világháború közötti szélsőjobboldali nemzetiszocialista és fasiszta mozgalmak egyik legavatottabb hazai ismerője. Az olasz fasizmus vezéralakjával, Benito Mussolinivel évtizedek óta foglalkozik, az olasz fasiszta diktátorról már több mint három évtizeddel ezelőtt, 1987-ben jelent meg első politikai életrajza szintén a Kossuth Kiadónál. A kiadó tisztelegve az egyedülállóan gazdag szakmai életmű előtt külön sorozatban adja ki Ormos Mária köteteit, a mostani Mussolini-biográfia az életrajz már harmadik kiadása.

Hatvankét év hat fejezetben

Nemcsak az olasz diktátorról szóló kötetek, hanem Mussolini munkássága is jelentős: írásai és beszédei több mint ötven kötetre rúgnak, sorsa és gondolatai pedig nemcsak saját követőit, de politikai ellenlábasait és ellenségeit is elemzésre késztették. Ormos hat fejezetben tekinti át az életutat Mussolini gyermekkorától egészen a bukásáig. Az eredetileg forradalmárok nevére keresztelt Mussolini (Benito Amilcare Andrea) szegény északolasz családban nőtt fel, gyerekkora mondhatni átlagos fiúgyerek történet: hároméves koráig egyáltalán nem beszélt, sokat csavargott és csínytevéseivel keserítette szüleit. Például gyakori verekedésekbe keveredett, osztálytársai szerint a zabolátlan kölyök egyenesen olyan volt, mint aki „nem beszélt, hanem ütött”. Csakhamar jó iskolába íratták, befejezte a tanítóképzőt és eljutott Svájcba is, világot látni és nyelvet tanulni. Apja anarchista-szocialista politikai nézetei hatására baloldali elköteleződése szinte természetesen alakult ki és egyenesen harcos szocialista lett. Szocialista korszaka 1914-ig tartott, amikor kitört az első világháború, pálfordulásra késztetve a harcos szerkesztőt. Mussolini korábbi államellenes nézeteit átdolgozta és szakított az addig hirdetett passzivitás és semlegesség álláspontjával, és támogatta Olaszország hadba lépését a Monarchia ellen, maga pedig bevonult katonának. Az olasz háborús győzelem – bár borzalmas ára volt – Mussolini nacionalista nézeteinek nyújtott utólagos igazolást, ő pedig sikerrel aknázta ki a megnövekedett ázsióját. Jó érzékkel hozott létre fasiszta mozgalmat (és nem pártot), hogy időt nyerjen, noha manőverei politikai kudarcokat is hoztak.

Bölcsőtől a totális állam felé 

Ormos szépen építkezve mutatja be, hogyan sikerült Mussolininek az első választási kudarcából újrakezdenie és hogyan tört 1920–21 fordulójától könyörtelenül a politikai főhatalomra. Sokszor volt remek (kétarcú) taktikus, kockázatokat is vállalt és remekül tudott manipulálni. Ennek volt köszönhető, hogy az ötszáz képviselő közt kisebbségben lévő harmincöt fasiszta politikus mozgástere és a mozgalom csekély társadalmi befolyása nőni tudott, sikerük ugyanakkor leginkább mégsem maguknak, hanem az átalakulásra képtelen liberális olasz államnak volt köszönhető. Mussolini sikerrel hitette el nemcsak az uralkodóval, de az olasz elit javarészével is, hogy a fasizmus tűnjön bármilyen radikálisnak is „nem veszedelmes sem a dinasztiára, sem a hadseregre”, ő maga pedig diktatúrára nem törekszik. Ezért volt, hogy amikor meghirdette, nagy tömegdemonstráció élén Róma ellen vonul, nem számított számottevő ellenállásra – noha a király és a hadsereg álláspontját nem tudhatta bizonyosan. Lépése bejött, III. Victor Emánuel – Luigi Facta miniszterelnök kérése ellenére – nem hirdetett ostromállapotot és nem mozgósította a királyhű erőket, helyette 1922. október 30-án Mussolinit kormányfővé nevezte ki. A következő évtizedek köztörténeti eseményei ismertek: a hadigazdaság alatt bevezetett pénzügyi korlátozások feloldása, gazdasági szanálás, az egyházellenes szólamok abbahagyása, legfontosabbként pedig a jogállam felszámolása és minden politikai párt és szervezet feloszlatásával a fasiszta rendszer kiépítése, az etióp háborúban aratott olasz győzelem, a spanyol polgárháborúban Francónak nyújtott támogatás, a német orientáció, a Berlin–Róma-tengely felállítása és a második világháborús részvétel.
 

Ítélet helyett megértés

Ormos kötete azért különösen jó, mert nem elítélni, hanem megérte(t)ni akarja Mussolini gondolkodását, rendszerének működését és „közös” sorsukat. Történetírói vizsgálódásának homlokterében – ahogy azt a bevezetőjében leszögezte – a „személyiségnek a hatalomhoz és az ideológiához való viszonya áll”. A kötetben az ország történetét alakító és azzal negyed évszázadon át szorosan összefonódó életút minden fontos mozzanata terítékre kerül. A szerző kerüli a politikai életrajzokra leselkedő klasszikus buktatókat: szigorúan véve nem pszichologizál, de minden, a vezető gondolkodását alakító/befolyásoló tényezővel súlyának megfelelő módon foglalkozik. És igyekszik elkerülni azt a csapdát is, hogy a kötet az olasz fasizmus történetéről szóljon, „hőse” pedig óhatatlanul elvesszen a mozgalom és ideológia szerteágazó fejlődéstörténetének nagyívű bemutatásában. Természetszerűleg a történész életúttörténetet is ír, de Ormos számára az életrajz fordulópontjai leginkább arra szolgálnak, hogy bemutassa, hogy a Mussolini személyiségében megbúvó jegyek, gondolkodása és lelki alkata hogyan tették lehetővé, hogy a hatalmat megszerezze és megtartsa. Számára az eszmék önmagukban nem sokat értek, ha fontosak is voltak – ideológiákra csak addig épített, amíg azok valódi hasznára voltak. Alkalmazkodó alkat volt, sokkal inkább pragmatikus, mint doktriner, önfelmentésben a hatalommániások valóságos prototípusa. Nős volt, de hivatalos kapcsolata mellett nőügyek és futó kalandok egész sorát alakította ki, politikai működése során végrehajtott fordulatai jól jelzik, hogy motivációit hogyan szőtt át mind jobban, politikai cselekvését hogy igézte meg végérvényesen minden diktátor első számú mákonya: a hatalom. 

Olvasatok

A szerző a harmadik kiadáshoz írt előszavában felveti, van-e értelme egyáltalán újra megjelentetni ezt a biográfiát, és retorikai kérdésére egyértelmű igennel felel. Azonban a szerző legjobb szándékai ellenére minden nyomdát elhagyó kötet önálló életre kel, és a politikai életrajzok sikere is elsősorban az olvasókon múlik. Ez a kötet pedig sokak kíváncsiságát kielégítheti, hisz nemcsak remek stílusban írt olvasmány, de számtalan olvasatot is lehetővé tesz. Akik megvásárolják, forgathatják Mussolini személyes, az olasz fasizmus ideológiatörténeteként, sőt akár az egész ország történeteként is. De úgy is, ha érdeklődésük pusztán arra irányul, hogy volt képes egy szélsőséges eszmerendszer az első világháború utáni Olaszország szociális és gazdasági válságából kivezető receptként működni, vagy milyen stációk révén tudott egy nagy felhajtó erejű modern mozgalom rekordidő alatt kisebbségiből többségi hatalomra szert tenni. De a kötet lehet kései lecke is: mindazoknak, akik el akarják kerülni, hogy bárhol a világon újra totális hatalom kerüljön a fejük fölé. Akik pedig éppenhogy mintát keresnek diktatórikus hatalmi ambícióik sikerre viteléhez – talán – forgathatják a vaskos kötetet egyfajta bedekkerként, hogy fejezetről fejezetre tanulják el a diktátorrá válás szükséges teendőit, potenciális buktatóit, a gyorsító és lassító faktorokat – sajátos múlt századi olasz életút alapján. Utóbbiak viszont jó, ha tudják, ugyan a közkedvelt frázis ellenére a történelem maradéktalanul soha nem ismétli önmagát, az egyszemélyi hatalom megszerzéséről és megtartásáról szóló kötetek utolsó fejezeteinek ritkán szokott jó vége lenni.

Bödők Gergely

Ormos Mária: Mussolini. 
Budapest, Kossuth Kiadó, 2019.