Az arany az ördög szeme

Pedig a vidék rendkívül gazdag. Már a rómaiak tudták ezt, akik a környéken aranyat és ezüstöt bányásztak, s akik a folyót Aurarumnak nevezték el. Magyar neve is az aranyra utal: Aranyos. Ma már hal talán nem is él benne, az aranybányák derítőiből menetrendszerűen kifolyó méreg az élővilágot tönkretette.

Topánfalváról Abrudbánya irányába térek. Az irányítótáblán nemsokára megpillantom Rosia Montana, azaz Verespatak nevét. A jeges-gödrös út helyenként csaknem járhatatlan. Alburnus Maior – így nevezték a települést a rómaiak, akik itt is aranyat bányásztak, mint Bucsonyban vagy Abrudbányán. Verespatak mégis különleges érdeklődésre tarthat számot. A régi római bányajáratokban – amelyek Európában egyedülálló módon itt máig megmaradtak – 1788-ban és 1854-ben 24 darab római kori viasztáblát találtak. A Kr. u. 131. február 6-án keltezett „viaszdokumentumból” tudjuk, hogy az itteni bányák „patrimonium caesaris”-t, azaz császári tulajdont képeztek.

Verespatak főterén monarchiabeli hangulatot árasztanak a virágzó bányavárosra emlékeztető házak. Az enyészet köszön viszsza, bármerre nézek. Ennek, mint egyébként Verespatak és a környék megannyi korábbi drámájának az oka ugyanaz: az arany.

1997-ben egy kanadai cég megállapította: a terület négy falva (Verespatak, Szarvaspatak, Cárina és Bunta) alatt Európa legnagyobb arany- és ezüstkincse pihen. Hárommillió dollárért a kitermelési jogot húsz évre kapták meg. A 75–25 százalékos részesedéssel alapított kanadai–román vegyesvállalat, a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) próbafúrásai szerint Verespatak alatt 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst rejlik. A kanadai tulajdonos, a Gabriel Resources Ltd. számításai bizonyítják: ahhoz, hogy a kincs bankok trezorjaiba kerüljön, 225 millió tonna ércet kell kitermelni. Ez csak felszíni fejtésekből képzelhető el.

Útjukban már csak a négy falu áll...

Elúszott a mintaház

Verespatak lakói teljes bizonytalanságban élnek. Az RMGC előbb azt ígérte, a kitelepítetteket tisztességesen kárpótolja. Később bejelentette: minden családnak új, korszerű házat épít. Tavaly fel is húzták a „mintaházat”, amelyben ma az RMGC helyi irodái működnek, s amelyet az első hóolvadáskor elöntött a víz.

A falubeliek bizalma ekkor rendült meg először. Másodszor akkor, amikor megtudták: a községben ma is működő (állami) Rosiamin bányavállalat adóssága 200 milliárd lejre rúg, s ebből százmilliárddal az áramszolgáltatónak tartozik. Tehát menthetetlenül csődbe jutott.

A kanadai főrészvényes kiszámította: a 295 millió dolláros beruházás busásan megtérülne. Hiszen egy uncia (30 gramm) arany 107 dollárba kerülne, miközben annak londoni fémtőzsdei értéke mára már túllépte az unciánkénti 300 dollárt. A várható tiszta nyereség másfél és kétmilliárd dollár közötti. Az RMGC emellett a Verespatakot hátrányos helyzetű térséggé nyilvánító törvény alapján adó- és vámmentességet élvez.

Hiába a sok pénz, a verespatakiak mégis rettegnek.

Lula Miklós nyugdíjas, 31 évig dolgozott a helyi aranybányában. Éjjelente azon gondolkozik, mitévő legyen. Hárommilliárd lejt kellene kapnia, hogy ugyanilyen ingatlant vehessen.

– Nem tudjuk, mi lesz velünk – panaszolja feleségével együtt.

Aggódnak mindketten, hiszen a kárpótlási tárgyalásokat előbb tavaly szeptemberre, majd idén januárra ígérték. De a mai napig senki nem kereste fel őket.

Bérbe adott legelő

A kommunizmus idején a helyi bánya havi terve 40–42 kilogramm arany volt, de olyan hónap is akadt, amikor 55–56 kilogrammnyit termeltek. A kanadaiak egy nap alatt akarnak ennyit kitermelni.

Gabriel Dumitrascu, az RMGC igazgatója azt állítja, hogy a cége által alkalmazott szakértők mérik fel az ingatlanokat, s a megállapított érték dupláját fizetik ki a tulajdonosoknak. – Persze, dollárszázezrekről ne álmodozzanak! – szögezi le.

Február 7-én az Alburnus Maior Egyesületbe tömörült 250 tulajdonos a falu főterén gyűlt össze. Az ellen tiltakoztak, hogy a helyi tanács december 11-én 49 évre bérbe adta az RMGC-nek a falu határában álló csaknem kétszáz hektáros legelőt. A tranzakció szerintük törvénytelen, hiszen a legelőt még Mária Terézia vásárolta meg és adományozta a falunak, s azóta közbirtok volt.

A cég a legelőre akarja felépíteni azoknak a házait, akik nem pénzben kérik a kárpótlást. Botárné Molnár Anna azt állítja, sokan nem kívánnak a hegy tetején álló legelőre kiköltözni. Nem lakásnak való hely: ködös, nedves, huzatos.

Özv. Székely Józsefné Bereczky Gabriella azt mondja: fel vannak srófolva a kedélyek, az indulatok, s a nyár óta tartó nyomás pánikhangulatot eredményezett. A pánik pedig jóra nem vezet. Attól tart, hogy „az idegen” a helyi ingatlanpiachoz akarja mérni a kárpótlást. Márpedig abból a pénzből sehol sem lehet házat venni vagy építeni. S ha már menni kell, Elli néni Kolozsvárra költözne. Adják meg neki több mint kétszáz négyzetméteres emeletes házáért, a hatalmas kertért és a gyümölcsösért egy kolozsvári ház árát. Vagy pedig a háza alatt rejlő arany árát!

– El kell mennünk innen, mert a magyarság teljesen kifogyott. Reformátusok már csak hárman vagyunk, unitáriusok vannak még huszonöt–harmincan, a katolikusok valamivel többen – közli lemondóan a nyugdíjas tanítónő.

A faluban állandó téma az is, hogy a fúrások után okádni kezdtek a tehenek, s a meggyfák nem teremtek többé.

– Valami sugárzás szabadulhatott ki a mélyből... Merthogy azt a sok aranyat a föld sem adhatja ingyen. Régről tudjuk: az arany az ördög szeme. Csak bajt hoz az emberekre... – véli Elli néni. Zlacki Kálmán cipészmesterhez is betérek. Műhelye úgy néz ki, mint egy százéves ékszer: német varrógép, osztrák munkaeszközök. Csak a javításra váró hegynyi román cipő és csizma jelzi, máshol vagyunk, s más esztendőt írunk. A 73 éves férfi a katolikus egyház gondnoka is.

– Száz katolikus maradt – papíron. De csak ötven fizeti az egyházi adót, s magyarul már csak néhányan értenek – meséli.

Értesülése szerint eleinte arról volt szó, hogy ha a falut kitelepítik, az új helyre a három magyar egyháznak is templomot emelnek. Aztán a hatóságok úgy döntöttek, mivel a templomok és a többi egyházi épület műemlék jellegű, ezeket helyben kell konzerválni.

– A templomok tehát itt maradnak. Ember nem lesz, aki oda betérjen, mert azokat elköltöztetik.

Amikor a magyar közösség kihalásának okáról kérdezem, csak bólogat. Aztán kiböki: – Ma már sem katolikus, sem református, sem unitárius pap nem él itt.

Zlacki Kálmán is az elköltözés gondolatával küszködik. Gyulafehérvárra menne, ott még nem olyan drágák a házak. Szerinte a kényszerhurcolkodás elkerülhetetlen, mert a faluban a beruházáspártiak vannak többségben.

Hogy ezek kik? Főképpen fiatal románok, akik mielőbb munkahelyhez és biztos jövedelemhez szeretnének jutni. Mit bánják ők! Ha kell, költöztessék el a falut másfelé, ott is lehet házakat építeni. A régi emlékek eltűnése szemmel láthatóan cseppet sem zavarja őket. Még talán a római kori bányajáratoké sem. Pedig azt saját történelmüknek tekintik.

Amikor a kocsma előtt Popa Gavriltól efelől érdeklődöm, értetlen tekintetéből azonnal rájövök: a kérdést sem érti. Hétköznapi gondok gyötrik, másfél éve nincs keresete, két gyermeke jóformán éhezik. Ha a kanadaiak munkát adnak, jöjjenek már! Elvégre két–háromezer munkahelyről van szó, s a bányászat 20–25 évig biztos el fog tartani.

Egyesek úgy tartják, a fiatalokat megzsarolták. Azzal, hogy aki az elköltözésbe nem egyezik bele, az új vállalatnál nem kap munkát. A munkanélküliek egy részét február elején leitatták, s a kitermelés elkezdését támogató tüntetést rendeztettek velük. A kitelepítések ellenzői is megjelentek; „Le a polgármesterrel!” és ehhez hasonló jelszavakat kiabáltak. Minden lehetőségre felkészülve, a közelben két egység rohamrendőr várakozott...

Dumitrascu igazgató szerint a verespatakiak nagy része támogatja a beruházást. Ezt sugallja a községházán kiplakátolt „házi” közvélemény-kutatás eredménye is. A 465 válaszadó 86 százaléka egyetért az RMGC által tervezett beruházással, s 88 százalékuk úgy véli, mielőbb meg kell kezdeni a lakosság kiköltöztetését. 132 család pénzbeli kárpótlást, 236 a cég által felépített új házat szeretne kapni, 85 család még nem döntött.

Skanzenné váló főtér

Narita Virgil Nicolae polgármester a cég által épített házat kéri. Szerinte a tárgyalások azért késnek, mert sok verespataki lakos földhivatali tulajdonlapja nincs rendben. Azt állítja, Verespatak régi főterét skanzenné alakítják. ĺgy a régi házakkal együtt a három magyar templom is megmarad. A római bányákat is megőriznék. A kisajátítottaknak pedig 2004-ig a község területén építenek új házakat.

A kisajátítás 1700 embert érint, összesen mintegy 880 családot. A polgármester is tudja: sok embernek nehéz lesz megválnia attól a háztól, amelyben született és leélte életének egy részét. De meg kell érteniük: ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, a román bányatörvény a hatósági kisajátítást is lehetővé teszi.

– Erőszak alkalmazásáról nincs szó, de a többség véleménye lesz a mérvadó. Arra is kell gondolnunk, hogy ez a nagy beruházás esetleg más befektetőket is idevonzhat. Fejleszthetnénk a faluturizmust és más ágazatokat is – mondja a polgármester.

David Eugen mérnök ellenzi a kitelepítést. Úgy véli, a kanadaiak tervének megvalósítása tíz év múlva, az értékes érc elfogytával Verespatak eltűnéséhez vezetne.

– Kérdezze meg a kanadai tulajdonostól, ideadná-e a házát annak az összegnek a duplájáért, amennyire egy általunk fizetett szakértő taksálja? – biztat az a bányász, akit elmenetelemkor leviszek Topánfalvára.

A kanadai tulajdonos azonban messze van. Bukarestben is csupán annyit közöltek róla, hogy tavaly december 18-án a HSBC Securities Canada, a Canaccord Capital Corporation és a Dundee Securities Corporation pénzügyi cégek szervezésében 13,8 millió részvényt dobott piacra, összesen 34,5 kanadai dollár névértékkel. Ebből a pénzből akarja kifizetni a verespatakiak házait.

Megérkezünk Topánfalvára. Utasom kiszállni készül. Kezet fogunk. Látja szememben a kérdést, s nyomban válaszol rá:

– Ne aggódjon! Hozzászoktunk az aranylázhoz, s mindenhez, ami vele jár. Egyik költőnk rég megmondta: „Hegyeink aranyat hordoznak, /Feleink kaputól kapuig koldulnak.”

Visszanézek. A ködből előbukkan az 1368 méter magas Feketéllő csúcsa. Hidegen őrködik a kincs felett.

Verespatak, 2002. február