„Pista a nevem, 28 éves vagyok. Nyugodtan leírhatja, nem szégyellem. Anyám hét éve halt meg, az apámról nem is tudok. Mindkét szülőm ivott, szegénységben éltünk.”
Zökkenőmentesen indul a beszélgetés a nagykeszi reszocializációs központban. A fiatalember nyugodtan ül velem szemben az asztalnál, tekintete nem kerüli az enyémet. A hangjában sem érződik semmi izgalom. „Apám elment, mikor tízéves lehettem. Sokat ült börtönben, erőszakos természet volt, fegyverrel járt a kocsmába, játszott is, anyukám tartotta fenn a családot. Eljárt a faluban segíteni, ebből nem volt sok pénz, ráadásul amit megkeresett, azt az apám elitta meg eljátszotta. Szegénységben éltünk. Aztán tizennyolc évesen a nővérem, aki igen talpraesett nő, elment Angliába dolgozni. Később a másik nővérem is, ők segítettek nekünk, küldtek pénzt. Csak az volt a baj, hogy mindkét szülőm függő volt. Anyámat nagyon megviselte, hogy apámmal ilyen nagy gondok vannak, ő is elkezdett inni. Nem ivott ugyan gyakran, de neki annyit se lett volna szabad, mert olyankor nem tudott magáról, jöttek a veszekedések, amikor apám otthon volt, még verekedtek is.”
Alkohollal kezdte
Nem volt rózsás gyermekkora. Amikor az apja börtönbe került, egy kicsit fellélegeztek. De akkor se nagyon törődött vele senki, egész napokat kószált, hol az unokatestvérénél kötött ki, hol meg csak úgy biciklizett. Aztán a foci lett a szenvedélye, sok éven keresztül az is maradt. Az alapiskolában nem volt vele probléma, nem voltak ugyan túl jó jegyei, tanulni nem nagyon szokott, de a matematika, az ment neki. A logikája jó volt, így ebből a sokak által nem kedvelt tárgyból mindig kihúzta kettesre. A középiskolában kezdődtek vele a gondok.
„Mindent kipróbáltam. Tizenöt éves koromban hétvégeken diszkóba jártam, mert nagyon szerettem táncolni, és ott szoktam rá az alkoholra; de azt abbahagytam, mert ha ittam, hallucinációim voltak. Érsekújvárban jártam építészeti szakközépiskolába, ott harmadikban elkezdtem füvezni. Belekóstoltam, s először ugyan nem akadtam úgy rá, de ahogy megsérültem, hiányzott a foci, és a fűvel helyettesítettem. – Most tudatosítom, hogy a hanghordozása monoton, nem változik, nincs benne emóció. – Az volt a baj, hogy anyámat nem tiszteltem; ugyan a testvérem is mondogatta, hogy ne füvezzek, de nem tudott meggyőzni. Anyámnak azt mondtam, hogy ha te iszol, én füvezek. Nem is hallgattam rá. Tizennyolc évesen én is elmentem Angliába dolgozni, de aztán hazajöttem, hogy befejezzem a sulit. Szobafestőnek tanultam ki, de soha nem dolgoztam a szakmában.”
Itt-ott nyert, többet veszített
Később megint nekivágott Angliának, ott ragadt rá egy kevés a nyelvből is, jobbra fordulhatott volna végre az élete, ha nem keríti még inkább hatalmába a függőség. A marihuána mellé játékfüggőség társult. Nem esik messze az alma a fájától? „Úgy tudom, hogy apám inkább nyerőgéppel játszott, én korábban szintén kipróbáltam tizenöt évesen a faluban, de aztán áttértem a tippelésre. Meccsekre tippeltem. Itt-ott nyertem, de sokkal több pénzt veszítettem. Amikor tizenöt évesen játszottam, nem volt gondom, mert öt meg tíz eurókat költöttem, s ha nem volt, akkor nem ültem géphez, de mikor kimentem Angliába először, jól kerestem, fél évig nem fizettem adót, hetente négyszáz fontot is kaptam. Akkor lett gond, amikor eljátszottam az összes pénzem. A sógorom is ott volt, a testvérem mondta neki, hogy adja nekem a kártyáját, így még az ő pénzét is eljátszottam. Tartozásom lett, azt fizettem. Először egy évig voltam Angliában, s amikor teljesen elfogyott a pénzem, a játékkal úgy-ahogy leálltam, legalábbis azt hittem. Akkor jött a hír, hogy anyám nagybeteg, meg fog halni, hazajöttem. A temetés után egy évig otthon maradtam, közben egy gyárban dolgoztam. Nem volt rossz munka. Kerülhettem volna jó pozícióba is, de a drog és a játék miatt elhanyagoltam a munkát. Aztán visszamentem Angliába, ott sok munkám volt. Először raktáros voltam, majd kertészetben dolgoztam. Ez tetszett is. Csak csődbe ment a cég.”
Hallucinált, hangokat hallott
A nővérei egyre gyakrabban mondogatták neki, hogy baj van, látták, hogy mindig kölcsönkér. Nem sokat, egy húszast, tízest, mikor mennyit, igaz, mindig visszaadta. Pista nem akarta vagy képtelen volt belátni, hogy mekkora a baj. „Két év alatt jól megtanultam angolul, bekerültem egy szállodába recepciósnak, ott nyolc hónapig éjjeles szolgálatokat teljesítettem. Egyedül ültem a portán, beengedtem a havert, amit nem lett volna szabad, sem őt, se senki idegent. Emiatt és a fű miatt lett gond. Folyton fáradt voltam, elaludtam az irodában, s elbocsátottak.”
Újra itthon találta magát. Még ekkor se döbbent rá, hogy segítségre volna szüksége. Inkább még erősebb kábítószerhez nyúlt, amfetaminhoz. „Valamivel gyengébb és nem olyan drága, mint a metamfetamin, olcsón meg lehet szerezni. Egyszer kipróbáltam, akkor még nem éreztem késztetést, de aztán újra és újra hozzányúltam – és rászoktam. Fél évig folytattam. Sokáig nem tudtam, hogy függő vagyok, mert fű mindig volt, nem fordult elő, hogy egy hónapig ne lett volna, így nem vettem észre. A játékkal is úgy voltam, hogy nem ment el rá sok, körülbelül egy ötvenes hetente. Akkor döbbentem rá, hogy mi történik, amikor összeszámoltam, hogy az évek során a sok ötvenes tízezerre ugrott, fűre is elment majdnem tízezer. Ráadásul az amfetamin kikészített, teljesen elveszítettem a józan gondolkodásomat. Kezdtem hallucinálni, hangokat hallottam, azt hittem, hogy szellemekkel kommunikálok, hogy figyelnek. S nem jártam be a munkába. Minden kiment a fejemből, elfelejtettem, hogy fizetni kell a lakbért. Elbocsátottak, de felhívták a testvéremet. Egy-két napig az utcán voltam, aztán visszamentem, mert nem emlékeztem, hogy kidobtak. Szerencsére eljött értem a sógorom, ők is a három gyerekkel Angliában élnek; elvitt hozzájuk, onnan meg kórházba. Mindent az amfetamin okozott, én úgy veszem.”
Nehéz kikeveredni
„Egy hónapig voltam kórházban, aztán hazajöttem, de itt se volt jobb a helyzet, mert teljesen erőtlen voltam testileg, szellemileg, a drog teljesen kikészített. Lefogytam, nem bírtam dolgozni, bár többször is elkezdtem. Egyszer egy hónapig bírtam, de az volt a baj, hogy megint kezdtem füvezni. Szerencsére a betegpénzből tudtam venni ételt, meg fizetni a számlákat, mert a családi házból már mindenki elköltözött, egyedül maradtam. Nehéz volt, még mindig hallucinációim voltak – mint annak idején, ha berúgtam –, megtörtént, hogy este a fürdőszobába menet jöttek velem szembe az emberek, ha becsuktam a szemem, arcokat láttam, ha lefeküdtem, úgy éreztem, van valaki mellettem az ágyban. Lassan elhittem, hogy ez a valóság. Nehéz volt egyedül, a testvéreim látogattak néha, kapcsolataim csak rövid idejűek voltak, nem bírták soká. Amikor már nem volt pénzem, akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzik a drog, s hogy függő vagyok. Már a negyedik munkámat veszítettem el, tablettákon voltam, azokra is rászoktam. Csak arra vártam, hogy legyen már este, bevehessem a nyugtatóimat. Végül bekerültem a pszichiátriára, onnan tavaly szeptemberben pedig ide, a reszocializációs központba. A testvéreim intézték, féltek, hogy ha hazamegyek, újrakezdődik minden. Eljöttem, s azóta itt vagyok.”
A felismerés
Nagykesziben ismerte fel, hogy a kábítószer mindentől megfosztotta. Nem volt saját akarata, nem voltak tervei, elképzelése az életről, nem érdekelte semmi, az sem, hogy mi lesz vele. „Azon a napon, amikor idejöttem, jó idő volt. Az segített rögtön, hogy láttam, nemcsak nekem van ez a gondom, szépen befogadtak, s ki tudtam beszélni magamat. Gizi néni és Kálmán bácsi meghallgattak, és meg is értettek. És biztattak. Eleinte nem voltam eltökélt, hogy le akarok szokni a fűről, idővel alakult ki. Most már elhatároztam magam. Azt nem mondhatom, hogy már nem kívánom, de nem olyan sűrűn, és már megtanultam ellenállni a csábításnak. Az a legfontosabb, hogy ellen akarok állni! Tudom, hogy drog nélkül könnyebb lesz az életem.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.