Aki szabad akar lenni, mindig magányos

Nem keresett magának új magas posztot, mint sok volt kollégája, hanem közjegyzőhelyettesként dolgozik a lánya irodájában „A kamara elismerte az alkotmánybírói gyakorlatomat, nem kell vizsgáznom. Már volt is ma egy ügyfelem, aki pénzt helyezett letétbe nálam” – meséli nevetve Mészáros Lajos, olyan lelkesedéssel, mint aki új kaland elé néz.

Negyedik hónapja, hogy nyugdíjba vonult. Hiányzik Kassa?

Hiányzik, mert nagyon megszerettem, elsősorban a munkámon keresztül, de az ottani embereket is megkedveltem. Amikor csak tehettem, részt vettem a város kulturális életében, eljártam a Csermely kórus hangversenyeire, a Thália Színház előadásaira, sőt, távozásom előtt konzultánsként részt vettem a Terror című darab színpadra állításában is. Kassa a második otthonommá vált, olyannyira, hogy még az újságárusoktól és a kávéházi pincérektől is búcsút vettem.

Elképzelhető, hogy az újonnan kinevezett alkotmánybírák igényt tartanak a tanácsaira?

Elképzelhető, de most még inkább távolból szeretném szemlélni az intézmény működését, mert az utolsó időszak nagyon hektikus volt. Temérdek nehéz ügyet kellett lezárni, mint a bírák átvilágítása. Sok volt az éles vita.

Ez azt is jelenti, hogy a polgárok megtanulták, milyen ügyekben lehet az alkotmánybírósághoz fordulni, és egyre többen éltek is a lehetőséggel?

Az alkotmánybíróság első, Milan Čič elnöksége alatti időszakában, azaz 1993-tól 2000-ig 5000 ügyet intézett. A második generáció, amelynek már én is tagja voltam, Ján Mazák vezetése alatt 2000-től 2007-ig 12 500 ügyet intézett, a legutóbbi tizenkét éves ciklusban, 2007-től 2019-ig pedig 150 ezer ügyünk volt. Ebből egyre több volt az egyéni panasz, a szlovák alkotmánybíróság ugyanis nemcsak törvényeket vizsgál felül, és ezáltal tisztítja a jogrendet, hanem egyéni beadványokat is fogad, s felülbírálja a legfelsőbb bíróság döntéseit. Sőt, 2002-től már meg is szüntetheti, és pénzbeli elégtételt ítélhet meg. Ezért tanulták meg fokozatosan az ügyvédi irodák, hogyan kell egy alkotmánybírósági beadványt megfogalmazni, és ezért nőtt ilyen mértékben a beadványok száma, mert ez még mindig egy utolsó reményt jelent az ügyfél számára.

Nem utolsósorban pedig további kereseti lehetőséget az ügyvédek számára.

Ebben lehet némi igazság. Szlovákiában öt és fél ezer ügyvéd dolgozik, és közel sincs annyi munka, hogy valamennyien jól éljenek belőle. Volt kollégáim véleménye is, hogy már több ezren tudnak jó beadványokat írni, és elhalmozzák velük az alkotmánybíróságot. Leggyakrabban azt kifogásolják, hogy a rendes bíróságok előtt elhúzódnak az ügyek, nem bírálják el ésszerű időn belül a beadványokat. A rekorder a Cervanová-ügy, amely harmincöt évig tartott a rendes bíróságok különböző szintjein.

Önt az egyéni panaszok vagy a törvények felülvizsgálata vonzotta inkább?

Amikor annak idején megszólítottak, vállalnám-e a jelölést, a cseh alkotmánybíróság elnökétől kérdeztem meg, hogyan állítják össze az egyéni panaszokról döntő szenátusokat. Azt mondta, mindegyikben van egy bíró, egy teoretikus könyvmoly és egy ügyvéd, aki a gyakorlatot ismeri. Ez volt az, ami volt ügyvédként eldöntötte nálam, hogy vállalom.

A hazai fiatal magyar jogászgeneráció, például a Kerekasztal Jogsegélyszolgálata is jártas már ezen a területen?

Vannak rendkívül tehetséges fiatal magyar jogászaink. Többet tudnak, mint mi tudtunk az ő korukban. Sokan közülük külföldön végeztek, nagyon jól ismerik a nemzetközi jogot, de sok esetben kevés a tapasztalatuk a hazai joggal kapcsolatban. Sajnos az alkotmánybírósági beadványaik sokszor nem feleltek meg a nagyon összetett formai követelményeknek. Így volt ez pl. egy állampolgársággal kapcsolatos alkotmányjogi panasszal kapcsolatban is, amelyről én is már csak a sajtóból értesültem. Ezt a beadványt eljárási okokból utasított vissza az alkotmánybíróság. A panaszos ugyanis a közigazgatási eljárás folyamán még rendkívüli fellebbezéssel is élt, ami kizárt, mert az már a jogorvoslat ötödik szintje volna. Az alkotmányjogi panasz beadását viszont az utolsó effektív jogorvoslati eszköztől számítva elmulasztotta beadni, így az alkotmánybíróság késedelem miatt, eljárási, nem pedig tartalmi okokból utasította vissza a beadványt. Nagyon kevés az időm, de ezeket a dolgokat most már szívesen megbeszélném az érdeklődő fiatal kollégákkal.

Azt mondta, az ügyvédek megtanultak beadványokat fogalmazni. Az alkotmánybírói létbe hogyan tanul bele az ember?

Itt is gyakorlat teszi a mestert. Az egyes esetekhez igazítom a tanulmányaimat, utánanézek a precedenseknek, konzultálok. Nagy szerencsém volt, mert 2000-ben olyan szenátusba kerültem, amelynek az egyik tagja Daniel Šváby volt – ő korábban hat évet Strasbourgban töltött, és mindent tudott az emberi jogokról. Nekem csak figyelnem kellett, és volt időm tanulni. Ma már annyi az ügy az alkotmánybíróságon, hogy erre nincs idő, kész ember kell. A másik mentorom Štefan Ogurčák volt, aki eljárásjogot tanított. Tőle tanultam, hogy a jogban nem az a fontos, hogy valakinek igaza van-e, hanem az, hogyan, milyen eszközökkel tudja azt érvényesíteni. Arra pedig már magam jöttem rá, hogy nem elég a törvényeket ismerni, meg kell tanulnom elvekben gondolkozni.

Hogyan képzeljük el az ügyek elosztását, előterjesztését, tárgyalását?

Szerdánként osztottuk az ügyeket, mindenki kb. tíz esetet kapott véletlenszerűen. Az utóbbi években már számítógép osztotta véletlenszerűen az ügyeket. Aki az ügyet megkapta, előadó bíróként készítette el a döntés változatát vagy változatait, amelyeket meg kellett tárgyalni. Minden alkotmánybíró három belső tanácsadóval dolgozhatott együtt, és egy külsővel. Jómagam gyakran konzultáltam csehországi és magyarországi kollégákkal is, ha kellett, felültem a vonatra, és elutaztam Prágába vagy Budapestre. Számomra mindig fontosak voltak ezek a személyes kapcsolatok, és sem az időt, sem a fáradságot nem sajnáltam, mert épültem általuk.

A nagy amerikai ügyvédi irodák és bíróságok már az egyetemekről vadásszák a tehetséges fiatalokat. Ez nálunk is így van?

Nem egészen, inkább ajánlások alapján választunk tanácsadókat, de nekem volt olyan munkatársam is, aki maga jelentkezett azzal, hogy tetszett neki az egyik különvéleményem. Volt, aki a nagyszombati egyetemen tanított és később ő ajánlotta egy diákját. Rendkívül tehetséges és lelkes fiatalember volt, Tomáš Hubinák a neve, hozzá fűződik egy mulatságos történetem is. Az egyik különvéleményem megírásában segített, és azzal kezdte, hogy ha Štúr élne, nagyon fel lenne háborodva. Mondtam neki, hogy bár ismerem és tisztelem a szlovák kultúrát, ezt hagyja ki, hiszen mindenki tudja, hogy magyar vagyok, valószínűleg nem Štúrra hivatkoznék elsősorban. 

Az alkotmánybírák tudatosítják, hogy amiről döntenek, az mind precedens, és évekig befolyásolja a társadalom jogtudatát?

Ennek valamennyien tudatában voltunk, voltak területek, amelyekkel kapcsolatban sok éven át konzisztensen szélesítettük az alapjogokat. Az egyik ilyen terület a véleménynyilvánítás szabadsága volt, amely egyrészt arról szólt, hogy mindenki lehetőleg korlátozások nélkül nyilváníthassa ki véleményét, másrészt figyelembe kellett venni, hogy mekkora a társadalmi veszélye vagy hatása egy-egy újságcikknek, kritikának, riportnak. A sajtópereknél például megfogalmaztunk egy tesztet, rendre azt vizsgáltuk, ki, mikor mit mondott, mennyi ember előtt, milyen hatása volt annak a médiának, valóban érhette-e olyan sérelem a panaszost, ahogy ő állítja. Az volt az alapelvünk, hogy a szólás és a sajtó szabadságát tágítanunk kell. A Penta befektetési csoportnak pl. a Gorilla-ügyirat publikálásával kapcsolatos beadványáról is azért döntöttünk úgy, hogy ez társadalmi probléma, amelyről a sajtó szabadon írhat, ha feltünteti, hogy az ügyirat nem hiteles. Robert Fico egyik beadványával kapcsolatban úgy fogalmaztunk, hogy a kormányfő a legbírálhatóbb a polgárok közül. Amikor az egyik bírón kérte számon a sajtó, ki fizette a vadászatát, és ő ezt zokon vette, azt a határozatot hoztuk, hogy közszereplőként el kell viselnie a nyilvánosság kérdéseit és bírálatát. Mindig, minden körülmények között azt tartottam szem előtt, hogy a magas beosztású állami tisztségviselőknek el kell viselniük a számonkérést és a kritikát. Mivel gyakran kellett politikusokkal, magas beosztású döntéshozókkal kapcsolatban állást foglalnunk, igyekeztünk távol maradni a politikától. 

Így már érthető, miért mondta azt, hogy a jó alkotmánybíró mindig magányos.

Én a politikából jöttem, ezért tudtam, hogy hatványozottan óvatosnak kell lennem. Olyan alkotmánybíró akartam lenni, akiről nem az jut elsőként az emberek eszébe, hogy igen, ő az a magyar, hanem az, hogy jól végzi a munkáját. Ütközni akartam, a lelkiismeretem és a legjobb tudásom szerint dönteni, és ezt a szabadságot csak a teljes függetlenség adja meg. Aki teljesen szabad akar lenni, az bizonyos értelemben mindig magányos, de ez önként választott magány. Ezért is jó, hogy Kassán van az alkotmánybíróság székhelye, távol a pozsonyi nyüzsgéstől. Így elegánsan távol tarthattam magam minden rendezvénytől, ahol politikusok, szakmabeliek voltak, mert ha az ember elmegy valahová, nem tudja kikerülni, hogy akár egy baráti beszélgetésben, utalások szintjén ne kerüljön szóba valamelyik ügy. Miután egyértelművé tettem, hogy engem kár keresni, nem is kerestek, úgyhogy végül is nem volt nehéz dolgom. Ez nem jelent teljes elszigeteltséget: vannak barátaim, akikkel rendszeresen találkozom, de őket nem érdeklik a soros ügyek, vannak más közös témáink. Csak a politikától szakadtam el annyira, hogy már mindkét magyar párt képviselői szidnak, de ez talán megtisztelő is.

Alkotmánybíróként külön odafigyelt a kisebbségi ügyekre?

Megmondtam a tanácsadóimnak, hogy ha valami a kisebbségi jogokat is érintheti, húzzák alá pirossal. Természetesen érzékenyebb voltam az ilyen ügyekkel kapcsolatban, mint mások. Nagyon nehezen éltem meg, amikor nem sikerült az állampolgárságról szóló törvényt alkotmányellenesnek nyilvánítani, mert meg voltam győződve az indítvány megalapozottságáról. Hetvenoldalas ellenjavaslatot dolgoztam ki, amely ma is olvasható az interneten. 

Volt egy időszak, amikor Štefan Harabin a legfelsőbb bíróság szenátusi tagjaként elárasztotta beadványokkal az alkotmánybíróságot, és a Nemzeti Bűnüldözési Ügynökséget (NAKA) küldte önökre. Ezt hogy bírták?

Valóban volt egy időszak, amikor sorozatban elfogultsági indítványokat, sőt még büntetőfeljelentéseket is tett néhányunk ellen. Harabin célja szerintünk egyértelműen az volt, hogy a számára fontos ügyekben mi ne dönthessünk. A mandátumunk vége felé már volt, aki belefáradt, és kizáratta magát a vele kapcsolatos ügyekből.

Mennyire határozta meg Harabin a szlovákiai igazságszolgáltatás szellemiségét?

Sajnos, viszonylag nagy mértékben. Véleményem szerint azért is tehetett szert jelentős befolyásra, mert sokan csak nyugtot akartak tőle. Ez a szervilizmus tette lehetővé, hogy olyan emberek, mint Marián Kočner, sok ügyészt és bírát a markukban tarthattak. Annál nagyobb tisztelet illeti azokat, akik ebben a közegben megőrizték a függetlenségüket. 

Az alkotmánybírósági szenátusok döntése egy-egy ügyben ezért sem lehetett egyszerű. Komoly, kiélezett szakmai viták is zajlottak?

Időnként érződött és hetekig megmaradt a feszültség. De én mindig azt tartottam szem előtt, hogy feketéből semmilyen körülmények között nem szabad fehéret csinálni, hogy az alkotmányos igazságot, de az alkotmányt se csonkítsuk, mert nem mi vagyunk az alkotmányozó szerv, az a parlament.

Az állampolgársági törvénnyel és sok más beadvánnyal kapcsolatban sem sikerült érvényesítenie az álláspontját, de ilyenkor az alkotmánybíróságon adott a lehetőség, hogy megfogalmazhatta az ellenvéleményét. Ön gyakran élt ezzel a lehetőséggel.

Ez volt az a menedék, amely miatt végig maradtam, mert biztosította számomra a személyes szabadságot. Ha valaki különvéleményt kell, hogy írjon, akkor vesztett, de a lényeg az, hogy szabad, és szabadon megírhatja, hogy szerinte hogyan kellett volna dönteni. Így írtam például különvéleményt a családról szóló népszavazásról, amelyben azt fogalmaztam meg, hogy kulturális kérdésekről és kisebbségről ne lehessen referendumot tartani, mert a kisebbséget mindig leszavazzák. Ezzel a tézissel egy, a népszavazásokról szóló konferencián is foglalkoztak, vagyis jogászi berkekben egy különvélemény, és éli a saját életét. Ez a felismerés adta az ötletet, hogy az ellenvéleményeimet megjelentetem egy kötetben.

Mi a véleménye az új alkotmánybírák választása körüli kínlódásról?

Csalódott vagyok, mert már rég meg kellett volna választani a jelölteket. Mindenki tudta, hogy tizenkét év múltán lejár kilenc embernek a mandátuma, és azt is mindenki tudja, hogy hét emberrel nagyon korlátozottan tud csak működni a plénum. Elég, ha egy ember ellen kifogást emel valaki, máris működésképtelen a testület. Az meg különösen elkeserít, hogy a jelöltek között voltak jó szakemberek, akiknek kedvét szegte ez a huzavona.

Radoslav Procházkára gondol?

Rá is, mert rendkívül tehetséges jogász. Dolgozott az alkotmánybíróságon tanácsadóként, és egyes észrevételeit, megfogalmazásait még évekkel a távozását követően is idéztük. Nagy kár lenne, ha nem kamatoztathatná tudását az ország javára, mint ahogy sok más jelöltért is kár, akiknek kedvét szegte ez a hercehurca.

Mi a véleménye az alkotmánybíróság új elnökéről, Ivan Fiačanról?

A szakmát tisztességgel művelő jogásznak, rokonszenves, nyitott embernek ismertem meg. Kisebb csodának tartom, hogy megválasztották, úgy vélem vezetése alatt jobb lehet az alkotmánybíróság, mint akár még fél éve is remélni mertük.

Ficót el tudta volna képzelni alkotmánybíróként?

Most nem. Talán később, amikor már eléggé eltávolodik a politikától, de akkor sem feltétlenül.

Abból, amit elmondott, arra következtetek, hogy a jó alkotmánybíró koncepciózusan gondolkozik, és nemcsak jogász, hanem filozófus is, mert ha megír egy előterjesztést, határozatot vagy különvéleményt, arra még jogászok generációi hivatkozhatnak.

Azt alkotmánybíróság több mint egy állami intézmény. Szellemi műhely, amely az egész ország jogtudatát hivatott meghatározni. Gyakran órákig tartó vitákat folytattunk a kollégákkal a jogi értelmezések árnyalatairól. A beadványokból is tudom, mennyi kitűnő ügyvéd és bíró van Szlovákiában, de mivel figyelem a közéletet, azt is tudom, hogy a tisztességeseknek milyen nehéz a dolguk. Szlovákia kis ország, itt mindenki mindenkit ismer, ezért nehéz függetlennek lenni. De nem lehetetlen, az egész prioritások és lelkiismeret kérdése.

Malina Hedvig ügyét a magyarországi hatóságok lezárták, de itthon felmerült, hogy kártérítést kérhetne. Ön hogyan látja, lenne esélye?

A győri ügyészség azért zárta le az ügyet, mert az összes bizonyítékot egybevetve nem látta bizonyítottnak, hogy a vádlott hamisan tanúskodott volna. A kérdés az, ebből automatikusan következik-e az, hogy jogtalanul indítottak eljárást ellene, és ezért megilleti-e kártérítés. Sajnos, a jogesetek arról tanúskodnak, hogy ez nem automatikus, mert ha nem folytatták volna le az eljárást, akkor nem derült volna ki, hogy ártatlan. Találtam is egy ilyen csehországi alkotmánybírósági döntést, amely arról szól, hogy nem lehet minden vádemelést, amely nem végződött elmarasztaló bírósági ítélettel, eleve jogsértőnek tekinteni.

És ha ez a vádemelés meg az egész eljárás eleve politikai megrendelésre történt?

Sokan gondolhatjuk így, de a győri ügyészség határozatában nem ez áll.

Aki ennyire inspiratív közegben töltött el csaknem két évtizedet, annak nehéz lehet visszatérni a hétköznapokba.

Még keresem a helyem. Engem is rengetegen keresnek, tanácsot kérnek, és amit tudok, meg is teszem, de nem akarok az össznépi tanácsadó szerepében tetszelegni. Ezért is döntöttem úgy, hogy a lányom közjegyzői irodájában dolgozom, amíg ő anyasági szabadságon lesz. Ennyivel a családomnak és magamnak is tartozom.

Ezek szerint önt is meglepetésként érte, hogy Zuzana Čaputová köztársasági elnök kinevezte a bírósági tanács tagjává.

A jogászai kerestek meg a beiktatás előtti napon, hogy szeretne találkozni velem. Akkor tudtam meg, hogy az esélyes jelöltek között vagyok. Ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani.

A bírósági tanács elsősorban személyi kérdésekben kompetens, a bírák kinevezéséről dönt, és a bíróságok működését felügyeli. Ez méltó betetőzése egy bírói karriernek.

A megtiszteltetés mellett sokat nyomott nálam a latban, hogy egyetértek az államfő értékrendjével és nézeteivel. Ha csak egy kis módom lesz befolyásolni, hogy a hazai igazságszolgáltatás átláthatóbb, tisztességesebb legyen, nem térhetek ki a kihívás elől.

A teljes írás a Vasárnap 27. számában jelent meg!