Egyre többet hallunk az érzelmi intelligenciáról (EQ), mégis úgy gondolom, nem mindenki tudja, mit foglal magában ez a kifejezés. Néhányan lehet, hogy még össze is keverik az IQ-val, vagyis az ember értelmi képességét mutató intelligenciahányadossal.
Amikor az intelligencia szót halljuk, akkor elsősorban a lexikális tudás jut eszünkbe, olyan ismeretek, amelyeket elsajátíthatunk az iskolában, a könyvekből, az internetről. Majd eszünkbe jut a fejlesztés kifejezés, tehát hogy minél többet tanulunk, annál okosabbak leszünk, annál jobb lesz a logikánk, könnyebben boldogulunk majd az életben, a munkaerőpiacon. Előfordul, hogy a magasabb IQ-jú emberek kudarcot vallanak, a szerényebb adottságúak pedig jól teljesítenek bizonyos élethelyzetekben. Ennek magyarázata az érzelmi intelligencia. Sajnos, az érzelmekről egyre kevesebbet beszélünk, és félünk kimutatni őket mások előtt.
Ahhoz, hogy sikeresek és boldogok legyünk, s ugyanezt gyermekeinkről is elmondhassuk, arra kell törekednünk, hogy gondolkodásunk és érzelmeink összhangban legyenek.
Mi az érzelmi intelligencia?
Daniel Goleman pszichológus elsők között tett említést az EQ-ról; ő a szerzője az Érzelmi intelligencia című könyvnek, amely nagy sikert aratott. Szerinte az érzelmi intelligencia magában foglalja az önkontroll, empátia, lelkesedés, kitartás és önmotiváció képességét.
A gyermekeknek megtanítható, hogy érzelmeiket felismerjék és szabályozzák, képesek legyenek a belső motivációra és az empátiára, s így az emberek közti kapcsolatok művészetét is könnyedén elsajátíthatják.
Az érzelmi intelligencia alapja, hogy felismerjük saját érzéseinket, megértsük őket, és ezek alapján reagáljunk a környezeti ingerekre, más emberek érzelemvilágát is figyelembe véve.
A fejlesztés
Nem szeretem használni ezt a szót, ezért inkább azt mondanám, hogy az érzelmi intelligencia tanítható, természetes módon elsajátítható, akár már picibaba-kortól.
Egy csecsemőn látszik, ha jól érzi magát: békés az arckifejezése, ritkán sír, később már mosolyog, kacag. Legfontosabb örömforrása az anya, és öröm számára minden egyes perc, amelyet anyja vele tölt. A szeretet a csecsemő éltető eleme.
Minél jobban érzi a kedvességet, szeretetet, annál jobban fejlődik, és annál könnyebben nevelhető. Aki azonban nem kapott szeretetet gyermekkorában, az nem is tud adni felnőttkorában. De ha felismerjük magunkban ezt a „problémát”, még idejében tehetünk ellene. Legyünk mindig gyengédek a kicsivel, ne erőszakoljuk az evést, alvást, öltöztetéskor legyünk türelmesek. Hallgassunk a megérzéseinkre, ösztöneinkre.
Ha kemények vagyunk, és akarata ellenére cselekszünk, egyre nyűgösebbé, türelmetlenebbé válik. Ne hagyjuk sírni: keressük meg a sírás okát, és egy kedves, megnyugtató szó vagy egy rövid ölelés is segíthet. Élvezzük a gyermekünkkel való együttlétet, és magától kialakulnak az öltözködés, evés, fürdés közbeni játékos ceremóniák, amelyek hozzájárulnak a meghittséghez, személyességhez, biztonságos közeg létrejöttéhez. Játék közben se felejtsük el, hogy szülők vagyunk, tehát neveljük gyermekünket.
Egy kisgyermeket mélyebb érzelmi szálak fűzik szüleihez, családjának tagjaihoz. Ha biztos anyja, apja szeretetében, érzi, hogy figyelnek rá, akkor boldog, derűs lesz, és ez adja meg önbizalmát, -értékelésének alapját. Használjuk a köszönöm szót, s dicsérjük meg, ha rászolgált.
Nagyon gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy mindenáron fejleszteni szeretnénk őt, különböző programokkal, játékokkal, halmozzuk el, hogy „okos” legyen, és „idő előtt” megtanuljon „mindent”. A kevesebb azonban néha több. Többet ér, ha szeretettel, türelemmel, korának megfelelően foglalkozunk vele, mi is részt veszünk a játékban, minőségi időt töltünk gyermekünkkel.
Beszélgessünk, meséljünk, mondókázzunk, énekeljünk, rajzoljunk, gyurmázzunk, sétáljunk a természetben, hemperegjünk, birkózzunk, dögönyözzünk, nevetgéljünk, csiklandozzunk, puszilkodjunk, simogassunk!
Ugye milyen sok mindent lehet csinálni úgy, hogy észre sem vesszük? Ez mind-mind fejlesztő hatású, ráadásul ingyen van. Nem kell bonyolult dolgokra gondolnunk, használjuk a fantáziánkat, és érezzük jól magunkat a gyermekünkkel.
Ne akarjuk őt idő előtt megtanítani járni, beszélni, írni, olvasni, számolni. Adjunk neki időt, hogy szép nyugodtan fejlődhessen a maga módján. Talán éppen ezt a legnehezebb.
Mire van szüksége a gyermeknek?
Szeretetre, megértésre, türelemre, tehát olyan dolgokra, amelyeket pénzért nem lehet megvenni. A durva szigor, erőszakosság és megfélemlítés nagy károkat okozhat a kicsi lelkében. Meg kell tanítani őt, hogyan fejezze ki az érzelmeit, és hogyan tudja őket kontrollálni.
Ne felejtsük el azt se, hogy nekünk, szülőknek kell jó példát mutatnunk, tehát nyíltan vállalnunk kell, ha rossz napunk van, ha mérgesek vagyunk. Ki kell mondanunk, meg kell neveznünk az érzéseinket: „Szomorú, csalódott, mérges, dühös, boldog, ideges vagyok, félek!”
Ebből következik, hogy el kell fogadnunk a gyermekünket is olyannak, amilyen. Ha éppen rosszkedve van, vagy sír, ne fojtsuk belé az érzelmeket. Ne mondjuk, hogy „rossz vagy”. Hagyjuk, hadd nyugodjon meg, legyünk mellette, hallgassuk meg őt. A gyermek nem tudja, mit kezdjen az érzelmeivel. Meg kell tanítanunk rá. A mese nagyon fontos, hiszen rajta keresztül jobban meg tudja érteni a világ összefüggéseit. „Mit gondolsz, hogy érzi magát ez a kis egér – cica, kutyus stb. –? Hogyan tudnánk neki segíteni?”
Azt kell elérnünk, hogy felnőttkorára legyen egészséges önbizalma, amellyel ki mer állni magáért, másokért. Így kamaszként nem akar majd rossz példát követni, felnőttként pedig nem lesz tele irigységgel, gyűlölettel, gonoszsággal, mert lesz „ősbizalma”, amelyet még pici babaként kapott szüleitől, egy szerető, megértő családban. „A gyermekek úgy éreznek, ítélnek és cselekednek, miként azt azoknál látják, akiket szeretnek és becsülnek!” (dr. Wassics Gyula).
Feledi Tímea
A szerző munka, szociális és családügyi szaktanácsadó, a MinorityKids.sk munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.