Hangosan kimondani?

Csakhogy ez nincs így. A nők többsége nem szól semmit, mert fél a következményektől. Ami teljesen logikus lépés. A gyerekek többsége kamaszként, felnőttként újra átéli a fel nem dolgozott zaklatást, ami akár egész életükön végigkíséri őket. Jól van ez így? Szinte hallom, ahogy együtt mondjuk: nincs. Akkor mégis, hol csúszik hiba a gépezetbe? Talán valahol a tudatalattiban, előzetes bántások miatt, az indok bármi lehet. Ám ez fel nem oldoz.

A gonosz férfi

A legegyszerűbb azt lenne mondani, hogy a gonosz férfiak a hibásak, akik kihasználják az esendőket, nőket, gyerekeket, mindenkit, és ahol csak lehet, visszaélnek a hatalmukkal. Szigorúak, süt belőlük az arrogancia, hátuk mögött mindenki arról suttog, mi mindent csinálnak. Igen ám, csakhogy a kép soha nem fekete-fehér. Mert bár a történetek többsége arról szól, hogy a hatalmon lévő, erős férfi zaklatta, bántalmazta a beosztottját, általánosítani mégsem lehet. Hiszen akkor mi se vagyunk különbek azoktól, akik a másik oldalon állnak, akik általánosítanak, akik szerint ez az egész dolog egy felfújt lufi, és biztosan a nők kelletik magukat. Több oldala van ennek a történetnek, mint gondolnánk. Az egyiken közülük azok a férfiak állnak, akik áldozatok. Akiket a nő – esetleg férfi – zaklat. Csak róluk valahogy elfeledkezünk.

Nők is zaklatnak

Soha nem fogom elfelejteni azt a cikket, amelyben egy neves, kedvelt és díjazott színésznő arról mesélt, idősödő tanárként mennyire örült, amikor fiatal fiúkat hozhatott zavarba azzal, hogy az osztály előtt meztelen felsőtestüket simogatta. Amellett, hogy példás oktatómódszer, még élvezte is, hiszen a sima, izmos, fiatal bőr érintése régi emlékeket idézett benne, a zavarban lévő fiúk látványa pedig végtelenül mulattatta. Ám bennem felmerült, hogy ha ugyanezt a technikát alkalmazza férfiként fiatal lányokon, akkor nem lesz-e belőle másnapra botrány? Valószínűleg de. Mégis, fordított szereposztásban, úgy tűnik, rendben van a dolog. Csakhogy nincs ez rendben. Valahogy mégis elfelejtünk róla beszélni. Mert egyszerűbb azt a képet elképzelni, ahol jól ismert szereplőket látunk. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Skatulyázunk, még ilyen komoly témákban is.

Meghallgatott történetek

Vajon e sorok olvasói közül hányat zaklattak már? És hányan tudatosították, hogy ők igenis áldozatok? Egy rossz poén, egy félrecsúszott kéz… a legtöbben inkább elhessegetik a gondolatot. Rég volt, tán igaz se volt, jobb a múltat nem bolygatni. Ám az elfojtott érzelmek egyszer túlcsordulnak. És akkor robbannak igazán. Nem lenne jobb ezt megelőzni? Kiadni magunkból mindazt, ami fáj? Meggyógyítani magunkat? Nem kell mindenkinek nyilvánosság elé állnia. Ám valakinek ez segít. Másnak az, ha leírja a történetét, majd beteszi a fiókba. Vagy elmeséli barátjának, bizalmasának. Rengeteg történet van, és mindegyik történet más. Bántalmazásról, zaklatásról, félelemről, szégyenről. Mindegyik történet egy egyedi sorstragédia. Amely megérdemli, hogy elmondják. Akkor is, ha fáj. Hogy tudjuk, milyen világban élünk. Hogy másokkal ne történhessen meg. Utópia ez, de csak így lehet feldolgozni. Közösen, együtt. Nem úgy, hogy mutogatunk.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/15. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene