Válogatott halálnemek 3D-ben

Ebből volt több kiválónak nevezhető mozi is az utóbbi időben: Az utolsó ház balra és Az árva. S most itt van a vad, dühödt és mindenre elszánt új mű: A végső állomás 3D.

Az előbbi kettő kivitelezésében még valamiféle művészet emlegetése is megkockáztatható, a műfaji határokon belül: a vizualitás hatásos, a dramaturgiai vonalvezetés jól működik, továbbá a lélekábrázolás szikrái is fel-felizzanak az említett horrorokban. S ami valóban kivételessé teszi őket, a színészi elhitetés.

A végső állomás 3D-ben sajnos éppen ez a színészi elhitetés, a színészi átélés hagy hiányérzetet maga után: a színészi jelenlét nem képes lelket adni a filmnek. Ezt pótolja a három-D hatás. Valójában a 3D adja el a filmet, mivel amit ezen kívül mutat, az olyan deja vu. Nemcsak azért, mivel ez már a sorozat néhányadik darabja, s a dramaturgia előrevetít, hanem azért is, mivel azok a halálnemek, amelyekre a film épít - mondjuk egy mozgólépcsőbe történő tragikus becsípődés és bedarálódás - már alkalmazott, látott elemek.

Ám vannak azért eredeti, sokkoló hatású epizódjai is ennek a produkciónak. Nem árulok el élménybefolyásoló lényeges elemet azzal, amit a következőkben leírok, mivel a jelenet hatása ott helyben, a filmet nézve akkor is frenetikus lenne, ha minden részletét leírnám, mivel olyan a mögöttes, zsigeri ereje. Kiemelkedően jól sikerült ugyanis az a jelenetsor, amelyben egy nő ül egy szépítőszalonban, egy ülőmagasságot lábpedállal állítható fodrászszékben, ám a szerkezet hidraulikája valahogy nem működik, ezért a szék váratlanul többször is alázuhan a beállított magasságból. Ez az eseménysor, a hatásos effektusokkal körített szorongásos hangulatával, eleve rémületet kelt. Ám ennek a labilis széknek a mozgásához hozzájön még az, hogy miközben a kliens folyton alázuhan a magasból, az egyik alkalmazott egy éles ollóval a hajával babrál, a másik alkalmazott valamiféle borotvapengéhez hasonlatos faragó-véső eszközzel a körme alatt piszkál, a vészterhes körülmények (és a dramaturgia) pedig sejtetik, hogy kegyetlen, brutális szerencsétlenség zárja majd le az epizódot. Elég csak beleképzelni magunkat a helyzetbe, vagy elég csak beleélősen nézni a hajvágós, körömvésős műveleteket, ahogy az éles piszkálóeszköz harsogó hangon hatol be a köröm alá, s aki még ezt is bírja nyitott szemhéjjal követni…na, az aztán kibír egy s mást. Amit - egy s mást - hoz is magával a film. Igaz, már egyik halálos kimenetelűre kiélezett jelenete sem ennyire és ily módon beleélhetően hihető, de lenyűgöz és a székbe sújt az a véres naturalizmussal közvetített halálnemsor, amelyből (vagyis a megmutatott halálformák egymásutánjából) érdekes felismerés derül ki. Hogy - a film készítőinek fantáziája szerint - mennyi szörnyű, brutális kegyetlenséggel tragédiához vezető halálcsapda lehet és leselkedhet ránk a mindennapi életben, a véletlen és az elszabaduló technika összejátszásának következtében.

A deja vu érzést az előző, önálló részekre rímelő dramaturgia adja. Fiatalok egy csapata, tinifilmekhez virtuálisan klónozott, „belül semmi, kívül máz“-szerű szépfiúk és bájos lányok egy csoportja autóversenyen múlatja az idejét, mikor is az egyikük, Nick feszengeni kezd, s előre meglátja azt a tragédiát, ami a szurkolókra vár. És valóban beindul a szörnyű tragédiasor. Egy autó elszabadul, s a stadionban, a pálya körüli lelátón kő kövön nem marad, földrengésszerű pusztítás és tűzvész szedi az áldozatait. Nick és kis csapata azonban a látomásnak köszönhetően megmenekül. Ám nem sokáig élvezhetik az életet, mivel a halál csak némi haladékot adott nekik, szép lassan eljön értük, s a pusztítás válogatott módjaival lekaszabolja őket. Hacsak közben nekik nem sikerül legyőzniük a halált. S megindul a kaszás elleni hajsza.

Az élők és a „halál“ összecsapásainak sorából - a 3 D-s hatás ellenére is, amely valóban dob a filmen - az említett szépségszalonban történt eseményeken kívül talán csak egy emelkedik ki. A mozis jelenet, amelyet, ha az ember egy kicsit baljós érzetekkel ébred, kétségekkel sikerül csak végigülnie. A filmnézős, vagyis a mozi a moziban jelenet hatására ugyanis ott valahol a mélytudatban (ha van ilyen) beindul egyfajta mechanizmus, amely egyre erősebben ösztökéli lebénuló akaratunkat, hogy most, talán most még nem késő, még el lehetne hagyni a mozitermet. Ez a késztetés azonban talán csak azért van, mivel nem derül ki (de lehet, hogy csak számomra, a látottakból fakadó halálfélelemmel tompított észlelőképességem miatt), hogy kitől-mitől kapta Nick a halállal kokettáló képességét.