Üveggolyók helyett videojátékok

Nem nehéz a két elfoglaltság közötti hasonlóságokat észrevenni: mindkettő bizonyos kézügyességet igényel, jól érzi magát az is, aki éppen játszik, de az is, aki csak nézi, könnyen megtanulja, illetve könynyen megtanulhatóak és elég izgalmasak ahhoz, hogy a 6-12 éves gyerekek ne unatkozással töltsék el az idejüket.

Pénzfüggő játékok

Van azonban egy lényeges különbség a két játék között: a video-játékautomaták pénzt nyelnek el, míg az üveggolyózás – leszámítva az egyszeri befektetést – ingyenes. Ha egy 8-9 éves gyerek elkezd video-játékautomatán játszani, egy-két óra alatt könnyen el tud verni akár több száz koronát is! A legtöbb gyerek alighanem heti zsebpénzéből fedezi az ilyen jellegű kiadásait. Vannak, akik kisebb munkákkal – újságárusítással, ház körüli munkával – meg is toldják a zsebpénzüket.

No de függetlenül a pénz eredetétől, ha egyszer fizetni kell a szórakozásért, ha időtartamát az anyagi eszközök határolják, akkor az a játék már nem tudja ugyanazt az örömet nyújtani. Akárcsak a felnőttek életében, a pénz és az idő összefonódik, ami a régi idők gyermekvilágában szinte ismeretlen jelenség volt. Az üveggolyózás viszont a gondtalan szabadság érzetét nyújtja, mivel csak a vacsoraidő vagy a sötétedés szabhat neki határt.

A videojátékokon felnövő gyereknek még egy további tehertétellel is szembe kell néznie: mégpedig a választás nyomasztó terhével. Hiszen a videojátékra költött pénzt – s ezt a gyerek is tudja – félretehetné, összegyűjthetné, vehetne rajta valami maradandót, esetleg olyasmit, ami „megéri a pénzt” – ahogy a szülők szokták mondani. Van valami felnőttes a pénzen vett játékban, olyan, mintha az ember vásárolni és nem játszani menne, s ez a vonása határozottan szembeállítja a hagyományos és ingyenes gyerekjátékokkal.

Egyéb különbségek is vannak

Míg a hagyományos gyerekjátékokat maguk a gyerekek kezdeményezik és szervezik meg, a videojátékokat a felnőttek eszelik ki, s ily módon a gyerekek egy mechanizmus részévé válnak, nem lehetnek önmaguk urai, és az örömük sem mindig zavartalan: az automatába bedobott pénz megakadhat, elromolhat a gép vagy a játékprogram. Ilyenkor a gyermeknek oda kell mennie az üzletbe dolgozó felnőtthöz, el kell mondania, mi történt, hogy a pénzét visszakaphassa. Lehet, hogy rászedik, és nem kapja vissza, ahogy a felnőttet is becsapják sokszor, amikor például hibás árut sóznak rá. Az üveggolyózás felhőtlen örömét ilyen jellegű kudarcok nem keserítik meg.

e a videojáték még akkor sem merő öröm, ha otthon, pénz nélkül játszanak ilyet a gyerekek, mert ezek oly hangosak, hogy gyakorlatilag nem lehet mellettük szót érteni. A híveik szerint a zaj hozzátartozik a játék varázsához. A hangos surrogások, csattanások, búgások szinte „fejbe kólintják” a játékosokat, s ez olyan izgalmat vált ki belőlük, amely nem hasonlítható össze az egyszerű játékok izgalmával. Az üveggolyózáshoz hasonló hagyományos játékok viszont egy egyszerű, a játékba beépített motivációs mechanizmus révén működnek: a játék izgalmát a játékosok saját ténykedései tartják fenn. Amíg az üveggolyózás ritmusa illeszkedik a gyerekek természetes életritmusához, a videojátékok őrült tempója természetellenesen felpörgeti a gyereket, mintha valamilyen ajzószert vett volna be. Ugyanakkor a videojátékok a televízióhoz hasonló módon veszik igénybe a látószerveket – végül is itt is egy képernyőt kell nézni –, kissé tompítják a látást, és változást idéznek elő a gyerekek természetes tudati állapotában. További különbségeket is fölfedezhetünk a hagyományos és a mai játékok között, ha megfigyeljük a szülők ösztönös reakcióját a videojátékokra.

Nosztalgia?

A szülők többsége tulajdonképpen szívesen figyeli, ahogy a gyereke játszik, viszont a zömük nem szereti nézni, amikor a gyerekek a számítógép gombjait nyomogatják. Egyszerűen nem tekintik játéknak. Egy kétgyermekes anya aggódva mondta a következőket: „Annak idején mi csupán gyerekeknek való dolgokat csináltunk. Erődítményeket építettünk és mindenféle játékot halmoztunk ott fel, saját gyermeknyelvet találtunk ki – vagyis általában játszottunk. Ma viszont az én gyerekeim – ebben az értelemben legalábbis – egyáltalán nem játszanak. Videojátékokkal foglalkoznak, és ezenkívül sportolnak. Gördeszkáznak, koriznak, síelnek, de nem játszanak.”

Az ehhez hasonló vélemények egy része nyilván bizonyos múlt iránti nosztalgiát, az idősebb generációknak az újjal szembeni idegenkedését tükrözi. De valószínűbb, hogy a szülők ösztönösen felismerik, milyen fontos szerepet játszott maga a játék az ő gyermekkorukban.

Ez az ösztönös érzésük táplálja a félelmeiket is, hogy a gyerekek valami pótolhatatlanról maradnak le, amikor a videojátékok gombjait pöckölgetik az ujjaikkal ahelyett, hogy ugyanezek az ujjak azon ügyeskednének, hogy az egyik üveggolyóval eltalálják a másikat.