Tizenöt nap zenével – IV.

Két ilyen hangverseny tanúja voltam a hatból, s mindkettőt a fesztivál maradandó élményei közé sorolnám. Az első sztáregyénisége az a lett származású Gidon Kremer hegedűművész volt, aki a nyolcvanas évek egyik legmarkánsabb előadójaként vágódott be a világ zenei köztudatába. Amennyire híres és elismert zenész Kremer, annyira távol tartotta magát ezen a fellépésen mindentől, ami a hatásvadászat, a felületes siker akár csak halvány gyanúját keltené. Kremerata Musicának keresztelt együttese, amely a névadó mellett négy fiatal és rendkívül tehetséges litván zenészből – egy zongorista és egy hegedűs ifjúból, valamint egy brácsás és egy gordonkás leányból – áll, ugyanis kevéssé virtuózkodó, de zeneileg és technikailag nagyon igényes, a hallgatóság számára pedig nem egykönnyen emészthető „menüt” tűzött műsorára. Mivel Gidon Kremer egyik küldetésének tekinti a kortárs zene népszerűsítését, egyáltalán nem meglepő, hogy Schumann egy átirata mellett a 20. század két klasszikusa csendült fel a Kremerata előadásában: George Enescu, a román zene atyja a-moll zongoraötöse és Alfred Schnittke Vonóstriója. Schnittkének, a zenei posztmodern egyik megalapozójának és a szovjet zene egykori „disszidensének” a kétrészes darabja a szerző jól ismert stílusvonásait tükrözte: a régi és az új, a kellemes és a nyers, a harmónia és a diszharmónia közötti kiengesztelhetetlen konfliktust. Enescu zongoraötöse egy egészen más, még problematikusabb és eredetibb zenei világot tárt elénk. Szélesen áradó, de harmóniailag „ködös” dallamok, folytonos evolúció és szinte éteri nosztalgia jellemzi ezt a stílust. Mind Schnittke, mind Enescu, valamint Schumann szerzeményei beavatott, precíz és érzékeny előadóra leltek Kremerben és társaiban: a kamarazenélés magasiskoláját mutatták be, ami az egymásra figyelést, egymáshoz való alkalmazkodást, leheletfinom dinamikai árnyalást illeti. A dolgok mivoltából, pontosabban a kompozíciók polifonikus jellegéből következik, hogy Kremer hegedűjének csodálatosan fénylő hangzásában csak helyenként gyönyörködhetett a hallgató, amikor az a sokszólamú zenei szövedékből fel-feltündökölt.

A salzburgi Mozarteum vonósnégyes műsorán a bécsi klasszicizmus három óriásának egy-egy remekműve szerepelt: Haydn f-moll, Mozart G-dúr és Beethoven f-moll kvartettje. A hallgatóság így figyelemmel követhette e zenei korszak stílusának fokozatos fejlődését és összehasonlíthatta a három géniusz nyelvezetének sajátos vonásait: Haydn szellemes egyszerűségét Mozart örömteli bájával és Beethoven felfokozott drámaiságával. Mindhárom szerzemény ideálisnak mondható előadásban csendült fel: az osztrák vendégek gondos aprólékossággal közelítettek a kvartettek különböző, kifejezés- és felépítésbeli finomságaihoz, ami azonban cseppet sem állt ellentétben spontán, lelkes és átszellemült muzsikálásukkal, a művek szép lekerekítettségével. A Mozarteum vonósnégyes magával ragadó játékához meghatározó módon járult hozzá Markus Tomasi első hegedűs egyénisége, páratlan muzikalitása.

Mint már cikksorozatom elején említettem, egy ember erejét jócskán meghaladja egy ilyen formátumú rendezvénysorozat teljességre törekvő méltatása, illetve kritikus reflexiója. Ezért csak az „ez is megtörtént” szintjén említem meg az olyan, bizonyára érdekes és színvonalas koncerteket, mint a Gustav Brom Big Band Bachot és Sztravinszkijt dzseszszel ötvöző szeánszát, a Musica Petropolitanának a pétervári cári udvar kamarazenéjét bemutató hangversenyét, a Victor Hugo születésének 200. évfordulójára emlékező, életművét költészetben és dalban követő rendezvényt, vagy Ivan Sokol ismert hazai orgonaművész Olivier Messiaen alkotásainak szentelt monotematikus koncertjét. Az idei Pozsonyi Zenei Ünnepségek remek színvonala, dramaturgiai változatossága – minek köszönhetően a komolyzene hívei kedvükre választhattak a sokfajta zenei korszak, műfaj és előadói stílus között – azonban aligha vonható kétségbe.