Szajha vagyok, voltam és leszek

Madonna táncolt az emberekkel, tapsolt, gitározott, zongorán fekve énekelt, ugrókötéllel ugrált, s ami sokkal meglepőbb, hogy a megerőltető koreográfia mellet a dalok többségét élőben énekelte végig.

Nemhiába mondják, hogy Madonna nem csak énekesnő és táncosnő. Karrierje során sokszor teremtett új stílust, minden lemezével valami újat hozott és mutatott be rajongóinak. Tartják őt dívának, a popzene ikonjának, de feleségnek és szerető anyának is, aki nemrég örökbe fogadott egy afrikai kisfiút. Saját magát a legtöbb interjúban még akkor is csak szajhának szokta nevezni, s mindig hozzáteszi: szajha voltam, vagyok és leszek, és tudom, hogy ilyennek imádnak. Madonna ötvenévesen ugyanolyan szexi és csábító, mint húsz évvel ezelőtt, sőt a kedd esti koncertje után ki merem mondani: sokkal vonzóbb és vadítóbb, mint a nyolcvanas években volt.

Tolongás, várakozás

Bécset már néhány héttel a koncert kezdete előtt ellepték a Madonna-poszterek, röplapok. A bulvárlapoktól egészen a véleményformáló napilapokig mindenhol cikkeztek arról, hány emberrel érkezik, mit fog énekelni, milyen ruhában lesz, hány napig tart felépíteni a stadiont, és hány kamionnal hozták az osztrák fővárosba a műszaki felszerelést, a lámpákat és a hangfalakat.

A koncert a Donauinsel szigeten volt a Dunán, pár metrómegállóra Bécs központjából. Csak egy metrójárattal lehetett odajutni, amely átsuhant a sziget fölött egy hídon. Már onnan jó kilátás nyílt a színpadra. Itt még azok is felálltak és az ablakhoz szaladtak, akik nem a koncertre mentek. Madonna fellépése nagy esemény. Délután egykor érkeztünk a helyszínre, s bár a koncert csak este fél kilenckor kezdődött, úgy döntöttünk, besorakozunk a tömegbe, s harcba szállunk a színpad előtti első sorért. Az énekesnő magángépe 14:25-kor landolt a bécsi reptéren, ahonnan azonnal a koncert helyszínére vitték. A várakozó rajongók nagy örömére egy körülbelül 20 perces hangpróbát tartott – látni ugyan nem lehetett, hallani viszont igen, s már ez is jelezte, hogy fantasztikus élményben lesz része mindenkinek.

A kapukat nem sokkal öt óra után nyitották meg, a pár ezer várakozó ember azonnal rohanásba kezdett. Mi is velük futottunk. A látvány Mel Gibson A rettenthetetlen című filmjét juttatta eszembe, amelyben William Wallace skót felkelő harcosaival rohan egy mezőn az angol hadsereg ellen. Ugyanúgy rohantak az emberek itt is; akik nem bírták, lelassítottak, páran megbotlottak, leestek, szétszóródott a táskájukból minden személyes holmijuk. Szerencsére sérülések nélkül túléltük a rohanást, és az első sorba kerültünk.

Késett, de nagyot alakított

Bemelegítésképp Robyn énekesnő lépett fel, stílusában gyakorlatilag egy Pink-utánzatnak vehető, de becsületére váljon, hogy hálátlan feladatát jól teljesítette, s kellemes hangulatot teremtett. Már az első éneke során több olya rajongót emeltek ki az 50 ezres tömegből, aki nem bírta a tolongást és elájult. Meglepetésemre a biztonsági őrök két kiskorú gyermeket is elvezettek – szüleik biztosan úgy gondolták, a több órás nyomorgást a koncerten gond nélkül kibírják a gyermekek.

A hivatalos program szerint Madonnának nyolckor kellett volna színpadra lépnie, 20 perces késéssel aludtak el fények, s megkezdődött az elképesztő show-műsor. Madonnát élőben látni fantasztikus dolog, viszont pár méteres távolságból kifejezetten hátborzongató élmény. Már az első dalnál tudtam, hogy megérte kivárni a hat és fél órát. Az első néhány szám után már búg a fejem a hangos zenétől, de a buli annyira jó, hogy másra sem tudok figyelni, csak a koncertre, amelynek csúcspontjaihoz tartozott a cigányzenekarral elénekelt La Isla Bonita, a rendkívül jól összemixelt Ray Of Light, a lassú és megható You Must Love Me, illetve a hihetetlen koreográfiával eltáncolt slágere, a Vogue. A cigányzenekarral három dalt énekelt végig, egyszer ráadásul leült a színpad mellett elhelyezett párnákra, és csak hallgatta a muzsikusokat. A hangulat ezen a ponton őrületes volt, még akkor is, ha a New York-i táncosok kifelejtették a koreográfiából a cigánytáncot, inkább a bokájukat csapkodták egymáshoz és tapsoltak – olyan lakodalmas hangulatban.

Nem hozott sok újat

Tény és való, hogy a koncert nem volt annyira látványos, mint az előző turné, a Confessions, mégis fantasztikus volt. Madonna stábjának talán nem sikerült két év alatt olyan újdonságokat kitalálniuk, mint amilyenek amúgy minden koncertjének részét alkotják. Míg két évvel ezelőtt azzal okozott botrányt, hogy keresztre feszítve énekelt végig egy dalt, addig jelenlegi turnéján azzal „sokkol”, hogy egyik száma alatt a kivetítőkön Hitler és John McCain amerikai elnökjelölt fényképét mutatja egyszerre – a kettő között azért érezhető a különbség.

De hát Madonnáról van szó, s az ő koncertjén mindenek ellenére nagyon jól el lehet lenni még akkor is, ha a hátam mögött álló osztrák leányzó többszöri kérésem ellenére sem hajlandó kivenni a kezét a vesémből. A popkirálynő egyébként látszólag nem volt megelégedve közönséggel: nem mintha nem buliztak volna nagyot az emberek, de nem igazán énekeltek, nem bírták az iramot. Madonna többször felmutatta a nézőknek a középső ujját, egyszer ráadásul elkiáltotta magát: „Miért nem énekeltek, mother fuckers?”

Baki baki hátán

S bár azt várná el az ember, hogy Madonna fellépése hibátlan lesz, néhány baki azért becsúszott. A technikusoknak csak a Ray Of Light című szám közepén sikerült bekapcsolniuk a mikrofont. A Hung Up előtt pedig túl alacsonyra állították az állványon a mikrofont, s miután leemelték a színpadról, elromlott, és legalább három percig tartott, míg kerítettek egy másikat. Madonna addig tapsoltatta a közönséget, aztán már nevetett, s amikor megkapta a mikrofont, annyit mondott: „Látják, ez az élő koncertek varázsa, mikrofon nélkül egyszerűen nem megy”. Az utolsó szám, a Give It To Me végén pedig megbotlott, és ráesett az egyik táncosnőjére. Ezek után mindketten olyan nevetőgörcsöt kaptak, hogy nem bírtak felállni.

A show végén a kivetítők mindegyikén hatalmas Game Over felirat volt látható. Mégis bízom benne, hogy azért visszatér még egyszer, s láthatom majd. Remélem, még nagyobb, látványosabb és újdonságokkal teli koncertet fog bemutatni. Tán nem ez volt a játék vége. (Demecs Péter)