Méltósággal és alázattal

A kanadai, zsidó származású buddhista költő és zenész olyan méltósággal és mégis akkora alázattal énekelt, olyan hangulatot teremtett, hogy az Incheba Arénában összegyűlt háromezerötszáz néző úgy érezhette, szertartáson vesz részt, a zene és a szó ünnepén.

Cohen először azzal lepte meg a közönséget, hogy pontosan kezdett, a meghirdetett időpontban, nyolckor kijött a színpadra, és ügyet sem vetve a helyüket a mobiltelefonok fényénél kereső nézőkre, belefogott a Dance Me To The End Of Love című számba. Nem zavartatta magát, énekelt, mert azért jött ide, és a személyes kisugárzása meg a dalok hatása olyan erős volt, hogy perceken belül mindenkit magával ragadott. Mivel szinte minden dala ismert, nem tartogatta a poénokat a végére, az egész koncert valóságos slágerparádé volt. Elhangzott többek között a Suzanne, a So Long Marianne, a Hallelujah, az I'm Your Man, az In My Secret Life, a First We Take Manhattan, a Famous Blue Raincoat, a Bird On The Wire... mind-mind kristálytisztán, szinte stúdióminőségben, és szuggesztív erővel. Cohen fekete öltönyben, nyakkendővel, fekete kalapban, kissé meggörnyedve állt a színpadon, bal tenyerével a mikrofont takarva, mintha csak arra vigyázott volna, nehogy egyetlen szó vagy hang is elvesszen.

Egy törékeny, mégis lélekben erős öregember benyomását keltette, aki mindent tud már az életről, amit tudni lehet, de mégsem veszítette el a hitét. Csak akkor egyenesedett ki, amikor gitárt fogott - ilyenkor újra az a sármos férfi volt, aki nők ezreit bolondította meg világszerte bársonyos, mély hangjával. A dalok egy részét térden állva énekelte végig, mintha imádkozott volna mély átéléssel és bensőségesen, de ebből a bűvkörből mégsem zárta ki a közönséget. Az alázat és a tisztelet jellemezte a zenésztársaihoz való hozzáállását is, a hangszerszólók és a vokalisták szólóbetétei alatt sem ment le a színpadról, kalapját a kezében szorongatva hallgatta őket. A koncert során kétszer is bemutatta a zenekart: a basszusgitáros Roscoe Becket, a billentyűs Neil Larsent, az ütőhangszereken játszó Rafael Gayolt, a szólógitáros Bob Metzgert, a spanyolgitáros Javier Mast és a szaxofonon játszó Dino Soldot, valamint a vokalista Sharon Robinsont és a Webb nővéreket - mindegyiküknek mély főhajtással adózva.

Jól tették, akik a szünet után is időben elfoglalták a helyüket, mert Cohen ismét időben érkezett, barátnőm meg is jegyezte, hogy biztosan végig az órát figyelte az öltözőjében, aztán amint elütötte a fél tízet, fejébe nyomta a kalapját és elindult a színpad felé. A második felvonás sem hatásában, sem hangulatában nem maradt le az első mögött, Cohenon a fáradtság legapróbb jelét sem lehetett tapasztalni, sőt, mintha egyre inkább belejött volna. Hagyta érvényesülni a zenészeket, a Grammy-díjas Sarah Robinson is elénekelt egy számot, a Boogie Street címűt, de mindvégig Cohen uralta a színpadot, még akkor is, amikor a háttérben állt és hallgatott. Amikor megszólalt, egyszerre volt személyes, de nem tolakodó, diszkrét és mégis kitárulkozó, fájdalmasan igaz és mégis léleksimogató. Talpig úriember, akit nem a konvenciók tettek azzá, hanem a lelki gazdagsága.

Az utolsó szám a Take This Waltz volt, amelyet a magyar közönség Zorán tolmácsolásában Volt egy tánc-ként is ismer, és a hetvenöt éves Cohen egy kamasz huncutságával kiszökdécselt a színpadról. De nem hagyta sokáig kéretni magát, háromszor jött vissza az állva tomboló közönség kívánságára, és mindháromszor legalább két dalt énekelt. Sokak számára a koncert sprituális csúcspontja volt a Webb nővérek által előadott If It Be Your Will című dal hárfakísérettel és valami olyan éteri, tiszta hangon, hogy az angyalok éneke lehet hasonló. Kár lett volna, ha nem vagyunk elég kitartók, és ezt már nem halljuk. Cohen stílusosan a Zárórával (Closing Time) búcsúzott, majd a szűnni nem akaró tapsnak engedve még az I Tried To Leave You-t is elénekelte, kalaplevéve köszönve meg a közönségnek az élményt. Részünkről a szerencse, mister Leonard Cohen!

(SITA- és TASR-felvételek)