Látványos bemutató kérdőjellel

Az előadás egyik pillanata A műsor első részében előzetest kaptunk, az együttesekre jellemző módon megfogalmazva, tánc- és zeneszámok egymást követő felépítésében, a jövőre elkészülő nagy műsorból. Az egyes tételek – Elmúlt század, Meghalok én magáért, Dáridó – egy-egy szűkebb tájegységet, illetve gondolategységet öleltek fel, jelenítettek meg, a szórólapon mindegyik után ez állt zárójelben megjegyezve: részlet a műsorból. Tehát még nem kész műről, hanem készülő, forrásban lévő produkcióról van szó.

Több mint reményt keltő az egyes számok megfogalmazása, de még mód van rá, és szükséges is, hogy az egyes műveken belüli komponálási, előadói egyenetlenségeket egységes színvonalra emeljék. Szükség van a számokon belüli vontatottság, az itt-ott előforduló pillanatnyi rögtönzések, az előre meg nem komponált és a szám gondolatfonalának egy-egy táncos, táncospár, kisebb csoport által megjelenített pillanatainak az alaposabb kidolgozására. Nehogy félreértés essék: én nem a sablonos előadást, hanem a táncosok által technikailag tökéletesebben birtokba vett egyéni megfogalmazást és megszólaltatást perlem, merem gondolataimat leírva kérni, elismerve, hogy minden számnak voltak kiemelkedően briliáns pillanatai is. Például az Elmúlt században a páronként zene előtti táncolás, a Meghalok...-ban a Hégli-Oláh szólókettős stb. Ezeket kellene, kell, lehet követendő mértéknek állítani.

Számomra az első részben a legegyeségesebben megszólaltatott és leghatásosabb tétel a Dáridó... volt, vagyis az áji dalok, táncok múltidéző megfogalmazása. Állítom ezt annak ellenére, hogy a múlt században még fellelhető hagyománykultúrát ilyen tömören, egységessé formálva idáig nem állt módomban színpadra állított műként szemlélni. Az Egy felvidéki falu zenei világa című, dalhagyományt feltáró könyvének ajánló soraiban írja Vargyas Lajos, a Budapesten élő jeles népdal- és zenekutató: „Magyarországon, és tudtommal a világon is (ez) az első zenei falumonográfia...(melyben)... végre a teljes anyag – népzene és műdal – együtt jelenik meg nyomtatásban, amiképp e két műfaj az életben is egymás mellett élt.” A Dáridóban is „együtt jelenik meg” a népdal és a műdal, a hagyományos néptánc (karéjos, verbunk, csárdás) és a műtánc (polka, keringő, simi, foxtrott, szamba stb.). Ebben a megfogalmazásban, ebben az előadásban egymás mellett, együtt megférve elfogadható természetességgel közvetíti a 20. századot.

A műsor második része, a Muzsikáltam én... hozzáállás, témaválasztás szempontjából is teljes egészében egyedi. Jó félórás táncszínház, melyben Potta Géza abaújszinai cigányprímás cigánytáncán és Botás Pál eleki (Magyarország) zenekari dobos lunga táncán kívül az erdélyi nagy cigánymuzsikusok (parasztbanda-muzsikusok) táncai vonulnak fel. Ahány táncos, annyiféle férfitánc: ritka magyar, sűrű magyar, bota, korcsos, féloláhos, verbunk, ritkafogásolás, sűrűtempó, pontozó, legényes kiegészítve a kecskéit kereső oláhlány zenekari paródia-játékkal, valamint a Temetőben szól az ének mulatságot befejező táncos-zenés búcsúszámmal.

Ez a műsorrész kerek egész. Kocsmában mulatnak a legjobb férfi táncosok meg zenészek. Úgy is mondhatnám, hogy jó, hangulatos „kanmuri”, ahol a táncban mindenki teljesen felszabadultan nyilvánul meg. A zenészek hangszereiket félretéve egymást felülmúlva táncolnak, a táncosok meg a tánc mellett hébe-hóba muzsikálnak. Még a cimbalmos is eljár egy „méretére szabott” táncot. Az anyagot, amelyet az Ifjú Szivek színpadra vitt, legyen az verbunkos, legényes, pontozó vagy csürdüngölő (lunga) igazán mesteri módon, virtuózan tolmácsolta. Csak dicsérni tudom az ötletet is meg a megszólaltatást is, mert ez több volt, mint előadás, ez szellemidézés volt. Új műsorával az együttes tovább öregbíti hírnevét.