Közszemlére tett iszonyat

Első ránézésre Németh Zoltán kritikusi, irodalomtörténészi munkássága mellett meghúzódik a költői teljesítmény, de ez a – immár hatodik – verseskötet, melynek megjelenése fontos irodalmi esemény, bizonyítja, hogy ez téves elképzelés. A szem folyékony testétől, az első kötettől nyomon követhető az a projekt, mely centrumába a testi tapasztalatok nyelvi közvetíthetőségét, illetve a nyelvi- és testtapasztalat közelítését helyezi.

A Kunstkamera egy Nagy Péter cár által alapított szentpétervári múzeum, ahol különféle ritkaságokat gyűjtöttek össze. Az egyik szobában például formalinban lebegő torz embriókat, embertorzókat állítottak ki. Azáltal, hogy a szerző a paratextusban és egy interjúban felfedte, hogy ez a kuriózumgyűjtemény a kötet keletkezési helye, hozzájárult ahhoz, hogy (és az eddig megjelent kritikák is ezt igazolják) a szövegek olvasása a múzeum darabjaitól, képeitől nem függetleníthető. További párhuzamot alkot a kötet felépítettségében visszaköszönő katalogizáló eljárás.

A folyóiratokban megjelent részletek sejtették, hogy milyen kötet készül, de úgy véljük, a versek kötetben olvasva nyerik el igazi létmódjukat. Nem árt fölhívni rá a figyelmet, hogy a könyv új költészet-befogadói eljárást követel: amennyiben klasszikus, iskolás, merev stb. olvasói stratégiákkal próbálkozunk, úgy a versek hozzáférhetetlenek maradnak. Irritáló bizsergést, vibrálást eredményez a brutális képalkotás és a testrészek, és -csonkok szubverzív viszonya a társadalmi kódokhoz és az időhöz. („Élve megnyúzták / majd a lenyúzott bőrbe / belevarrták a fiát. / Így élni, botladozva, majd pedig egy börtönben, / amely szűkebb a testnél.”) Nem célunk felcímkézni, besorolni ezt a – nem teljesen előzmények nélküli – költői eljárást. Németh költészetének erejét az adja, hogy igyekszik a végletekig feszíteni, próbára tenni a nyelvi matériát. Nincs katarzis, sem tanulság, csak költészet. S hogy milyen költészet születik az elmondhatatlan elmondásának kísérletéből? Olvassák el!

Németh Zoltán: Kunstkamera. Kalligram, Pozsony, 2014. 136. o.

Értékelés: 9/10

Sánta Szilárd