Képteremtő művészi fantázia

Tichy Gyula (1879-1920) és Tichy Kálmán(1888-1968) a hazai és a magyarországi szecesszió és századforduló két elismert alkotójának első pozsonyi tárlata betekintést nyújt abba a művészetbe, amit nagyra értékelt a korabeli kritika.

A kiállítást rendező SZNM - A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma immár a harmadik évadban helyez hangsúlyt a magyar-szlovák művészeti kapcsolatok kevésbé vagy egyoldalúan ismert fejezeteire. Ezt szolgálták Tallós Prohászka István, Lesznai Anna, Halász-Hradil Elemér és Flache Gyula eddig megvalósult kiállításai is. A Tichy testvérek művészetének besorolása magától értetődő, a korát tekintve fiatalabb Tichy Kálmán a csehszlovákiai magyar kultúrtörténet és művészeti élet karakteres személyisége volt a két világháború között. Gyakran szállt vitába Flache Gyula képző- és a nemzeti művészetről közölt írásaival a Prágai Magyar Hírlap hasábjain. Kálmán a művészeti tevékenység mellett komoly teret és időt szánt a helytörténetnek, a rozsnyói múzeum irányításának, a közéletnek és a közéleti publicisztikának is. Közegünkben ismertebb, mint bátyja, Gyula, ám nélküle nem érte volna el a művészetnek ezt a színvonalát, amit a műtörténet is jegyez.

A Tichy testvérek életművük legértékesebb szakaszát Rozsnyón alkották, Gyula Budapestet, Nagybányát és Velencét többször is megjárva 1905-ben, Kálmán Budapest és München után 1911-ben telepedett le ebben a városban. Gyula1908és 1914közötti korszaka a legizgalmasabb, ekkor három párhuzamos stílusban alkotott: a szimbolizmus és szecesszió mellett egy természettudományos ismeretekkel alátámasztott, modernizmusra utaló, dekoratív és részletező vizuális nyelvet teremtett, amellyel több 20. századi tudományos találmányt megelőlegezett. Ezekben az években sajátítja el a linómetszet technikáját, kezd mélyrehatóan foglalkozni a csillagászattal, ugyanakkor etnográfiai gyűjtéseket is végez. A budapesti KÉVE képzőművészeti egyesület tagjaként jelen volt az országos művészeti életben, így jutott el a müncheni Kunsthausba 1914-ben, ahol tizennégy darabból álló protoszürrealista tollrajzciklust állított ki, közel két évtizeddel megelőzve a múlt század első felének egyik meghatározó izmusát. Komoly kérdések merülnek fel Tichy Gyula művészete láttán, az általa produkált párhuzamosság ugyanis a képzésben nem részesült autodidakták egyik ismérve. Ám minderre életrajzi szótára (Kinrot Thaava), számtalan rajzzal kiegészített tudományos értekezése ad választ. S ezek ismeretében egyetérthetünk Mezei Ottóval, aki szerint Gyula „vizuális intelligenciája és képteremtő fantáziája talán fejlettebb, dúsabb volt legtöbb hazai kortársáénál“.

A tárlat is felhívja a figyelmet az egyedi tollrajzokra, mint a Két asszony, a Kozákfej, az Airimo (mindegyik 1912 körül), valamint az Easter (1912), ezek a jegyzettömbökből származnak, s egy negyedik - élete folyamán nem kiállított - alternatívát mutatnak be: vonalakból, díszítőelemekből, betűkből és számokból épülnek a figurális kompozíciók, mellőzve bárminemű korabeli művészeti kontextust. Ezt a képalkotást a három évtizeddel későbbi lettrizmus alkalmazta. Az 1909-től elismert és keresett művésznek csak rövid idő adatott, 1920-ban bekövetkezett haláláig egyetlen önálló tárlata (Kálmánnal közösen) volt a budapesti Szent György Céhben (1916).

Míg ez a kiállítás az ő esetében az életpálya végére esik, addig Kálmánnál az ígéretes és nagy visszhangot kiváltó pályakezdetet jelentette. A művészeti iskola egyik legtehetségesebb Olgyai-tanítványa a szecesszió jegyében indult, bátyjáétól alig megkülönböztethető kézjeggyel (Egy kellemetlen álom, 1910). Vegyes technikával készült festményei azonban jelzik egyéni stílusát és annak nagybányai erényeit (pl. Egyedül, 1908 k). A KÉVE művészeként bontakozott ki művészkarrierje, ám egyre jelentősebbé vált számára a csehszlovákiai művészeti közeg. Jelen volt műveivel többek közt a Jednota, a Kazinczy Társaság, a Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület (Kunstverein) és a S. U. M. kiállításain. Életművében a városok (Rozsnyó és Bártfa) megörökítése vált hangsúlyossá az egyébként nagyon közkedvelt illusztrációs (pl. Győry Dezső és Mécs László kötetei) tevékenysége mellett. Tichy Kálmán a második világháború után Budapesten élt haláláig, jelentősebb kiállítási lehetőség nélkül.

Mind az ő, mind Gyula művészete hosszú ideig lappangott a műtörténet számára, csak 1979-ben lett megrendezve a Tichy testvérek gyűjteményes kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Azóta rendszeresen beválogatják ezeket a műveket a századfordulót értékelő tárlatokra mind Magyarországon, mind Szlovákiában. Ehhez a műtörténész-kritikus Mezei Ottó, Németh Lajos, valamint a szlovákiai Hana Vaškovičová Petrová, stb. mellett nagymértékben hozzájárult két műtörténész-hallgató - Foltín Brunó és Wiedermann Éva -, akik részletekbe menően foglalkoztak e témával. Wiedermann kutatásai szolgáltak alapul a Tichy testvérek pozsonyi kiállításához, a műtörténet szempontjából fontos, ám eddig nem besorolt művek felkutatásához a köz- (Rozsnyói Bányászati Múzeum) és a magángyűjteményekben (MissionArt Galéria, Budapest). (Hushegyi Gábor)