Kell-e politizálnia a színháznak?

Mostanában, amikor lakásonként egy-két tévékészülék van, emellett ott a videó, a CD, a mindenható internet – miért van szükség a színházra?Mert aki nem hisz a gondolati és cselekvő, ily módon akár szórakoztatni tudó színházművészetben, az bizonyos fokig önmagát is megrövidíti. Ugyanis a színház egészen más életérzést nyújt, mint az elektronikus információhordozók. A színházat vagy elfogadja és igényli valaki, vagy egyszerűen nem jár színházba. Aki viszont érdeklődik iránta, azért ül be a nézőtérre, mert ott a közvetlenül ható élmény erejével, élőben válik a színpadon játszódó történet részesévé – nem pedig egy hűvösen távolságtartó képernyő hozza számára lehetőleg fotelközelbe mindazt, amit lát. Ezért a teátrumok pótolhatatlanul sajátos varázsa az, amit lakberendezési tárgyként a „holt” médiumok nem képesek megadni. Így aki nemcsak tudatosítja, hanem keresi és értékeli ezt a különbözőséget, az a kapcsológombokkal meg távirányítókkal uralt világban is fogékony marad a színházművészet eredeti formái iránt. A színházaknak manapság milyen mankókra van szükségük, hogy a felszínen tartsák magukat?Gondolom, aligha meglepő, ha azt felelem: minél több nézőre. Régiónk prózai kőszínházaiban az évi költségvetésnek legalább huszonöt százalékát a jegybevételből kell előteremteni. Ha ez ennél magasabb arány, akkor az már egy gazdaságilag jól működő társulat. Kulcsfontosságú „mankó” a fenntartó szerv által folyósított költségvetési tétel, továbbá a különböző pályázatokon elnyerhető összegek, illetve a színházpártoló támogatók segítsége. Ezeket a pénzeket kell értelmesen beosztani. És persze újra meg újra tanácsos elgondolkodni a repertoáron is, hiszen az szintén a pénzszerzés egyik eszköze. Tájainkon nincs ma olyan társulat, amely ne játszana musicaleket vagy operettet, kommersz komédiákat, mert a közönség – ezekben a nehéz időkben duplán – könnyű szórakozásra is vágyik. Ebben az el kell magunkat tartani helyzetben viszont nem biztos, hogy a művészszínházi arculat, legalábbis annak kívánt teljességében, premierről premierre megőrizhető. Olykor fojtogató felelősség egy színidirektor számára, mely szerint a színház nem azért van, hogy esténként felragyogjanak benne a fények, hanem hogy ott előadásonként valami létrejöjjön?Feltétlenül. Már csupán az imént említett okok is, az alkotói szabadság szempontjából, bizonyos megkötéseket jelentenek. Rögtön akár a darabválasztásban. Vagy nem úgy és azokkal a művészekkel valósulhat meg egy új bemutató, ahogyan azt az igazgató szeretné. Nagyon észnél kell lenni, nehogy komolyabb akadályokba ütközzön a társulat egzisztenciája. Ilyen körülmények között pedig kérdéses, hogy színre kerülhet-e mondjuk egy Beckett-darab, egy Ionescu-színmű, egy Csehov-dráma; a dramaturgiai tervbe gyakrabban kerülhetnek-e olyan színpadi művek, amelyek társadalmi és közéleti témájával üzenni szeretne a színház... Őszintén szólva, nem szívesen beszélek örökösen az anyagiakról, de az utóbbi évtizedben nagyon is előtérbe került ez a szempont. Kegyetlen művészet a színház?Elképesztően. Merthogy?Mert a színészt az egekbe képes emelni, ugyanakkor a sárba is tudja tiporni. A hírnév, a siker illanó ragyogás. Hiába ünnepelt díva, népszerű sztár valaki, ha a színházak mai bizonytalanságaiban a sors úgy hozza, akkor rövid úton háttérbe szorulhat, és akár el is felejthetik. A színpadon huzamos ideig és értékes művészi nívón alkotni manapság nem életbiztosítás. Elegendő egy politikai kurzusváltás, egy társulati nemzedékváltás vagy pusztán egy igazgatócsere, és hirtelen, szinte egyik napról a másikra úgyszólván minden másképpen van. Bár a színész élete azért is más az átlagosnál, mert délelőtt próbál, este játszik, közben utazik, különböző felkéréseknek tesz eleget, keveset és rendszertelenül lehet együtt a családjával, sok mindenről kell lemondania – és mindennek dacára nemcsak új szerepről újabb szerepre, hanem előadásról előadásra hitelesnek is kell lennie. A szó társadalmi értelmében politizáljon a színház? Ha nem is a politika napi érdekei értelmében, de a színházművészet általános törvényszerűségei szerint mi a teátrumok feladata ebben az erősen megzavarodott, érzelmeiben felkavart, bizonytalan világban?Szembesítse a nézőt ezekkel a jelenségekkel, de sohase politizáljon direktben. Mutasson kiutat, jelezzen alternatívákat. Az előadások szövetébe szőve utaljon azokra a jelenségekre, amelyeket a politika gerjeszt. De ne a napi érdekek mentén, hanem a színházművészet hagyományos eszközeivel vesse föl az időszerű társadalmi gondokat. Hogy a fogékony néző asszociálni tudjon azon problémák sokaságának egyikére-másikára, amelyek Közép-Európában a huszonegyedik század emberét foglalkoztatják. Célzatosan, de a semlegesség, mi több, a művészi függetlenség őszinteségével?Akár. Egy jó és hiteles színház, szerintem, nem a szájba rágó állásfoglalás erejével sulykolja közönségébe az üzeneteit, hanem az előadás mélyrétegeiben fellelhető utalásokkal. A valóságkereső színház a színpadművészet természetes eszközeivel megnyithat akut társadalmi témákat, az állásfoglalás jogát és szabadságát azonban nézőinek asszociatív képességeire bízza. A taps mellett az is a színház sikere, ha az embereket tovább is foglalkoztatják az előadásban felvetődött gondolatok. Esetleg még napokig ott mocorognak bennük... A színháznak mint kérdezőnek örök Luciferként ott illendő állnia a társadalom mellett, hogy arról beszéljen, ami nyugtalanítja a hétköznapjainkat és hiányzik az életünkből?Úgy gondolom, ez elsődlegesen a független újságírók feladata. Noha egy kisebb-nagyobb szeletet a színpadművészet is vállalhat ebből, hogy izgalmasabb és tárgyilagosabb legyen. Mind az újságírás, mind a színház akkor hitelt érdemlő és a maga területén megbízható, ha független. „Érdekes”, hogy manapság ezt érdemes külön is szóba hozni. Úgy tűnik, nem olyan világot élünk, ahol ez magától értetődő. Váltsunk „színpadképet”: társulati szempontból mostanság mi fontosabb, az erős gondolatiságú dráma vagy a tuti kasszasiker?Számomra az első az értékesebb, mert a gondolati színházban hiszek. A mestereim is erre neveltek. És bár szívem szerint a magvas gondolatú színművek elsődlegessége mellett kardoskodom, reálisan látnom kell, hogy napjainkban és a kőszínházi keretek között nálunk sem kerülhet túlsúlyba. Ellenkezőleg, a biztos kasszasikert ígérő mozdonydarabokat is rendszeresen műsorra kell tűzni, mert ilyen a köznapi valóság, meg a közönség igénye. Például a két éve bemutatott musical, a Made in Hungária a bérleten kívüli előadásoknak is magasan a legsikeresebbje lett, de a Lili bárónőt szintén táblás házak fogadják. Ebből nyilván már világos, hogy szándékainkban népszínház vagyunk. Különböző műfajokban ugyan, de bemutatóról bemutatóra igyekszünk minőséget és értékeket színpadra vinni. A könnyedebb zsánerben sem megyünk az igényesség szintje alá. Ahogy az sem titok, hogy ha dramaturgiai tervünk csupán a gondolati színház stílusára és mércéjére építene, akkor a ma már csak 17 ezer magyar lakost számláló Komáromban hamarosan kamaraszínházzá lényegülnénk. Természetesen, a fenntarthatóság életképtelenségének minden velejárójával. A régió tájelőadásaival pedig nem kevésbé kusza a helyzet, mert a vidéki műsorszervezők még az ilyen célokra nyert pályázati pénzeken is ritkán kérik az úgymond komoly darabokat. Így azokat az előadásokat olykor valóban csak vérrel-verítékkel tudjuk Komáromon kívül lekötni. Ez nagyon érzékeny pontja játékszínünk zavartalan működésének. Persze, az érem másik oldalát tekintve viszont örülünk annak, ha a vidéki publikum az általa jobban igényelt, de színpadtechnikai okokból kőszínházi feltételekhez kötött előadásokra a környező községekből is tekintélyes számban Komáromba látogat. Hozzáteszem: nem csak a Lili bárónőre vagy a közelmúltban még a Made in Hungáriára. A kritika mennyiben befolyásolja a színházi légkört? Az ugyanis sosem a premier előtti küzdelmes és fárasztó munkát, hanem kizárólag az eredményt értékeli. Zavaró, ha a kritika negatív?Többnyire mindenki elolvassa a premiereket követő kritikákat, bár olyan társulati tagról is tudok, aki eleve kerüli XY színikritikáit. A bírálat akkor hasznos, ha egyéni vélemény ugyan, de tárgyilagos. Ha nem süt belőle a személyeskedés, netán holmi ellenszenv. E kérdés kapcsán azt szintén látni érdemes, hogy a társulatunkról véleményt mondó kritikusok zömének, és most tisztelet a kivételnek, a múltban valamilyen formában – alkotóként, színházvezetőként, egyéb formában – köze volt a színházhoz. Így hát előfordul(hat), hogy a szó eredeti értelmében nem az elfogulatlan külső szemlélő szemével értékelik előadásainkat. Továbbgondolva ezt a szálat, nem éppen korrekt és etikus egy kritikustól, ha az előadásról alkotott véleménye nem a színikritika szerzője és a színmű meg a látott előadás „viszonyát”, hanem a kritikus személye és adott esetben a színházvezetés viszonyát tükrözi. Ezért különösen jók és fontosak számunkra a színházi fesztiválok megmérettetései, szakmai értékelései, amikor akár 8-10 valóban pártatlan színházi szakember formál véleményt az előadásainkról. Egy magára valamit is adó (nép)színháznak mindent el kell játszania?Mellőzendő a gagyit vagy a szándékos polgárpukkasztást, lényegében igen; természetesen egészséges keretek között és józan művészi igénnyel. Elvégre egy Goldoni-vígjátéknak, Huszka Jenő vagy Lehár Ferenc operettjeinek, esetleg amerikai bulvárszerzők frappáns színműveinek is lehet figyelmet érdemlő mondanivalója. Ezekben a darabválasztási dilemmákban azt kell mérlegelni, hogy a műnek van-e irodalmi értéke, érthető története, illetve jól közvetíthető üzenete. Apropó, „üzenet”! A kortárs, többnyire magyar szerzők darabjainak nyelvezetére gyakran érzékenyen reagál a néző. Megelőzhető, hogy ezeket a színműveket, előadásokat ne botránydarabokként kezelje a publikum?A színházközönség egy adott hányadánál bizonyosan nem. Van a publikumnak egy szűkebb köre, amely ezen a beszédstíluson akarva-akaratlanul is meg fog botránkozni. Színházunkban aktuális és találó példája ennek Spiró György Magyarországon hosszú évek óta nagy szériákban játszott, nálunk 2015 januárjában színre került sikerdarabja, a Csirkefej. Az ilyen tárgyú és a dialógusaiban eléggé nyersbeszédű, de életszerű miliőben játszódó színdarab(ok)ról egyszerűen tudomásul kell venni, hogy más nyelvezettel nem játszhatók el. A színpadon megelevenedő gangudvaros, lichthofos pesti világnak, az utca zsargonjának, a fiatalkorúak börtönéből hazaérkezett srác beszédmodorának ez a legközvetlenebb, lehető legtermészetesebb formája. Az előadás körüli viták pedig csak azt jelzik, hogy a színházak nézőterén is néha-néha bizony szükség van a toleranciára – mint ahogy azon sem botránkozik meg senki, ha valaki tizenötödször is önfeledten tapsolva és a székéből fölszökkenve tombol a Made in Hungária habkönnyű dalain. Mi kiemelten a Jókai Színház feladata? Abban a helyzetben, hogy bő hatvan esztendeje alá van rendelve a szlovákiai magyar néző elvárásainak, illetve a saját társulati ambícióinak?Társulatunk elsőrendű erénye, hogy magyar nyelven játszik. Amit nemegyszer számon kérnek, hogy hol van meg benne a szlovákiai magyar, a felvidéki specifikum. E felvetésre csak azt felelhetem: színházunk sokszor elhangzott igénye, hogy színpadra érett és hitelesen eljátszható színműként írja meg végre valaki az 1918 óta eltelt közel száz esztendő hazai magyar sorsfordulóit, sorsdrámáit.