Hol vagy, Piri?

Miért éppen a performativitás lett az est témája?

Egész életemben a performansz állt hozzám közel. Mivel a performativitás megjelent minden művészeti ágban, ezért szeretném továbbra is kutatni ezt a területet. Egyrészt azt, hol tart ma a műfaj, másrészt azt vizsgálni, mit jelent ma a performativitás az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében, a színházban és a táncban.

Kik és milyen előadással léptek fel az esten?

Az egyik fellépő Pancho Lopez mexikói performer és kutató, aki videóművészettel foglalkozik. Egy performance dokumentációja videóművészetként is értelmezhető, és önálló műfajként is megjelenik, vagyis nem élőben látsz egy performanszot, hanem annak a dokumentációját látod. Lopez ebben elég ismert személyiség, dél-amerikai gyűjtéseket és kutatásokat végez évek óta, erről szólt a Testek akcióban: tények a latin-amerikai videóperformanszról című előadása. Vagy itt volt Małgorzata Kaźmierczak lengyel művészetteoretikus, aki tavaly a 30. Transart Communication eseményeiről írt egy komoly tanulmányt, ami most fog megjelenni a katalógusunkban. Ezúttal a női performatív aktivizmusról, perfoaktivizmusról tartott érdekes előadást. Az esten fellépett Sőrés Zsolt experimentális zeneszerző, zenész, hangművész, kultúrtörténész, egyetemi oktató, aki gyakorlatilag kezdettől fogva ott volt a Transart Communication fesztiválon, figyeli a tevékenységünket, rengeteg koncertet adott már a mi szervezésünkben, és a Transart Communicationről szóló monográfia zenei vonatkozású fejezetét is ő írta meg. Mostani előadásának címe Hangfolyam az élő, kiterjesztett Fluxus valóságban volt.

Nem csupán a több művészeti ág jegyeit egyszerre magán viselő performanszról, hanem irodalomról is szó volt.

Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató előadásában említette a slam-poetryt mint a kortárs irodalom kifejezetten performatív formáját, bár most A megerőszakolt hangja című előadásában a #MeToo költészetét, sajátos poétikáját, nyelvét vizsgálta. Fellépett továbbá Szkárosi Endre költő, művészeti író, előadó, akivel a 80-as évek második felétől kapcsolatban vagyunk. Ezúttal Néhány esetleg címmel tartott különleges hangulatú hangköltészeti előadást.

A felvezetődben elhangzott, hogy a konferencia formája a performance lecture, ami újdonság.

Annyira nem, hiszen a 70-es évektől létezik, de nem sok minden történt ezen a téren mifelénk. Láttam néhány performance lecture előadást Budapesten és Szlovákiában is, de igazából most kezd gyökeret ereszteni és érdekessé, fontossá válni.

Mit is jelent ez a forma vagy műfaj?

Maga a performansz is elég nehezen körülírható műfaj. A performance lecture azt jelenti, hogy több médiumot használsz a mondandót kifejtésére, s azt is, hogy ezt hogyan csinálod meg, pl. egy performansz keretében beszélsz egy témáról, vagy egy szöveget vetítesz és közben csinálsz valamit, vagy hanganyagot használsz, és közben beszélsz, vagy élőben csinálsz egy koncertet, és közben beszélsz pl. a performativitásról a zenében – ezt tette most Sőrés Zsolt. Úgy állítottuk össze a programot, hogy a lehető legtöbb területet lefedjük. Nyilván hat előadással lehetetlen teljességre törekedni. Igazából szerettük volna kipróbálni ezt a műfajt.

Tehát ez egy úttörő vállalkozás?

Mondhatjuk. Én ugyan nem szeretek ilyen elsőségekben gondolkodni, bár tudom, hogy sajtóhírként ez jól hangzik. A műfaj esetében nem ez az érdekes, hanem hogy olyan kihívásoknak kell eleget tenned, amihez muszáj választanod egy formát. Már nem elég az, hogy otthon leírom és esetleg képeket vagy hanganyagot csatolok a szöveghez, lejátszom és közben beszélek róla, hanem ügyelni kell arra is, hogy izgalmas legyen. Ha az első 10–20 másodperc nem ragad meg valamilyen közösségi médiában, akkor továbbmész. Az élet minden területére kezd igaz lenni, hiszen minden felgyorsul, ezért muszáj bevetni új stratégiákat, hogy emészthető legyen, hogy megfogd az embereket, hogy lekösd a figyelmüket. Menj ki az utcára délután, jönnek szembe veled a lehajtott fejű emberek és tartják a mobilt. Ezzel persze nincs gond, csak ehhez alkalmazkodni kell, ezt fel kell ismerni, nem kell mérgelődni rajta. Annak idején a videót tiltották előlünk. Azt tartották, a gyereknek olvasni kell. Közben megjelentek új technikai eszközök, amiket elkezdtek használni az emberek, fel kell ismerni, ezek mire jók, hogyan kell használni őket. Jött tehát egy újabb irányzat, amely a 70-es években indult, de most kezd igazából elterjedni mindenhol, s ez egy olyan forma, ahol be tudod mutatni a mondandódat gyakorlatilag minden művészeti ág bevonásával. Erre tettünk egy próbát.

A saját Előhívás – memória-ásatás című performance lecture-ödről mit tartasz fontosnak elmondani?

Az érdekelt, hogyan változik az ember memóriája. Egy olyan történet után kezdtem nyomozni, ami velem történt meg 37 évvel ezelőtt, de nem emlékszem rá. A nyoma megvan: létezik egy fotó, ami egy lányt, Pirit ábrázolja, a fotó hátulján egy 1982-ben nekem dedikált nagyon szép kis romantikus szöveg. Abban az évben végeztem el a középiskolát, és nem emlékszem se a sztorira, se erre a lányra, épp ezért eldöntöttem, hogy utánajárok, ki is ő, mi is a sztori.

S hogy miért felejtetted el.

Igen, ez már vele jár, hogyan működik a felejtés. A négy éve zajló projekt, négy részből áll. Az első Karinthy Frigyes 6 lépés elméletéhez kapcsolódik, ami arról szól, hogy meg lehet próbálni elérni hat lépésben egy teljesen ismeretlen embert.

Vagy egy nagyon ismertet, akihez szeretnél közel kerülni.

Az a legkönnyebb, pont erről szólt a Karinthy-novella, hogy egy ismert embert 2-3 lépéssel el tudsz érni. Egy teljesen ismeretlen embert is el tudsz érni hat lépéssel. Most a közösségi médián keresztül ez még könnyebben és gyorsabban történhet, persze, nem mindig működik és átlagról beszélünk, valamikor 10 lépéssel éred el, valamikor kettővel. Most az átlag 5 és 6 között van. Nekem viszont ebben az esetben nem sikerült. Kaptam persze jó ötleteket, sikerült kiderítenem az írása alapján, hogy szlovákiai magyar, hiszen a betűformák árulkodók.

Mondjuk az életkorod, a dizájn, a frizura miatt sem volt nehéz…

Ez a projekt nem is arról szól, hogy meg kell találni 3 nap alatt. Ez egy képzőművészeti projekt. Keresem őt a magam módján, van idő, ha 37 évig nem jutott eszembe, valószínűleg nem történik semmi különös ez ügyben a következő pár évben. A lényeg az, hogy négy módszert találtam ki rá. Az első nem jött be. A második módszer az volt, hogy ugyanabban a fekete elegáns öltönyben egy kinagyított Piri-fotóval jártam a világot Perutól Hongkongig, Izraeltől Kínáig és Tibetig, felkerestem a turistahelyeket, vagy azokat a helyeket, ahol megjelenhet. Sok feltételezés számba jöhet: pl. muszlim lett, kiszökött Nyugatra, áttelepült Ausztráliába, elment Tibetbe és buddhista lett, vagy New Yorkban él. Elviszem ezt a fotót ezekre a helyekre, megmutatom az embereknek, hátha valaki felismeri, s ha igen, akkor küldjenek információt róla, és megyek utána. Ezt csináltam évekig, eredmény nélkül. A projekt harmadik része az, hogy most már igazi nyomozásba kezdek. Volt egy 35 éves középiskolás osztálytalálkozónk, ahova szintén elvittem a fotót, megmutattam az osztálytársaknak. Ekkor sikerült kideríteni a fotón látható öltözéke alapján, hogy valószínűleg közgazdasági középiskolába járt, így megint közelebb kerültem hozzá. Itt áll most az ügy, egyelőre nincs happy end. A következő lépés az lesz, hogy megkeresek valakiket az iskola végzősei közül a környéken, és megpróbálom megszervezni a találkozót ellenőrzött körülmények között, ami azt jelenti, hogy valamilyen galériában valamilyen esemény kapcsán, ez még nem tisztázott. Tehát erről beszéltem ma a performance lecture-ön.

Milyen intézmények álltak a performativitás-est mögött?

A konferencia főszervezője a Kassák Multimediális Kreativitás Központ volt, a társszervezője pedig a Szépírók Társasága, valamint a Bázis  – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában. Ez utóbbi szervezet alig egy hónapja alakult. A konferencia nyitányában bemutatkozott a három elnök, N. Tóth Anikó, Németh Zoltán és jómagam, röviden vázoltuk a Bázis létrejöttének okait, az egyesület szervezeti felépítését, tervezett tevékenységét, céljait. A Bázissal megalakulásakor – együttműködési szándékát kifejezve – rögtön felvette a kapcsolatot a Szépírók Társasága, a budapesti performativitás-est tehát az első közös rendezvényünk volt, a Fugában, a Budapesti Építészeti Központban.

Azt is kiemelhetjük tehát, hogy a Bázisnak ez volt az első nyilvános és komoly eredményeket felmutató rendezvénye. Mi a jelentősége egy ilyen programnak?

Azért fontos, mert olyan területet vizsgál, amelyet még eddig nemigen kutattak, viszont borzasztóan izgalmas, sok lehetőséget kínál. Akiket megszólítottunk, örömmel vállalták. Nem nekem kell ezt értékelni, de én elégedett vagyok vele. Sokféleképpen próbálták élővé tenni az előadásokat, nekem abszolút bejött.

Lesz folytatása?

Szeretnénk folytatni, méghozzá a nagyon közeli jövőben. Nagyon sok olyan terület van ugyanis, amit nem érintettünk, és sok olyan megközelítés van, amit még nem használtunk ki.

Hova tervezitek?

Attól is függ, az előadók közül ki mikor hol van, milyen anyagi hátteret tudunk biztosítani ennek a rendezvénynek. Remélhetőleg azt tudjuk meghívni, akit szeretnénk, ez mindig ideális állapot, de ezt a legnehezebb elérni, főleg ha nemzetközi porondon szervezzük az eseményeket. Ma egyébként az előadások fele angol nyelven zajlott, a másik fele magyarul, fordítás nélkül. Az estről egy kiadványt készítünk, amelyben már meglesznek a fordítások is. A DVD-mellékleten pedig szerepelni fognak a konferencia videófelvételei.

Zsanoletti Ádám