Gyereknevelés a rocker apuka szemével

„Alapvetően kétféle ember van: aki szereti a gyerekeket, meg aki nem. Nem szeretni a gyerekeket, lássuk be, annyira nem nehéz dolog. A gyerek hangos, izgága és idegesítő, láb alatt van, büdös tud lenni, és kortól függően egy csomó olyan dolgot művel, amit egy felnőtt nem ért vagy nem akar megérteni” – áll az első fejezetben. A következő bekezdésben pedig már róla, az apáról van szó.

„46 éves vagyok, és elég sokáig elvoltam úgy, hogy nem szerettem a gyerekeket. Vagyis inkább közömbösek voltak számomra. Úgy voltam vele, hogy ha valakinek ez kell a boldogságához, hát csinálja, mi közöm van hozzá, csak engem ne zavarjon közben a saját életemben.” Hát, innen szép nyerni, gondoltam némi aggodalommal. A szerző végig próbálja tartani a macsó pózt, ecsetelve a várandósság kilenc hónapjának rá vonatkozó nyűgét s nyilait, az apás szülés leírásával megfejelve az élvezeteket.

A könyv eredetije egy blog volt, vagyis a könyv részben annak az átirata. A konzervatívabb olvasó felváltva háborog és kacag, mert alaposan megkapják itt a magukét az egymásnak ellentmondó tanácsokat ontó internetes kismamafórumok, az okos kézikönyvek és a kapitalista bababiznisz túlárazott, ám hasznavehetetlen termékei.

Aztán jön a kérdés: hol szüljön az anyuka. Állami kórházban vagy magánklinikán? Előbbi elvileg ingyenes, de ha minden érintett zsebébe becsúsztatjuk a borítékot, ugyanúgy félmillió forintnál tartunk, mint ha befizetnénk az asszonyt egy magánklinikára. Ez a rész olyan cinikus hangon, egyszersmind tény-szerűen van megírva, hogy elismerően csettint az ember, és igazat ad a szerzőnek, aki nem az egészségügyet fikázza, csak a helyzetet ismerteti.

Annak, akit egy elszíneződött terhességi teszt egyik napról a másikra kibillent a komfortzónájából, minden apró változás, a napi rutin felborulása fontos esemény. És mi egyre jobban átérezzük azt a felelősséget, amely fokozatosan elmélyül a középkorú rocker apukákban. Egy idő után ezerrel szurkolunk neki, és élvezettel figyeljük, hogyan kapcsol macsóból aggódó szülő üzemmódba, majd gyorsan vissza. Hogyan válik kívülállóból óriásmackóvá. Hogyan töri át a romantika a tárgyilagosság páncélját.

A hasfájás és a fogzás kínjairól, a táplálás tudományáról, vagy a különböző sírásfajták megkülönböztetéséről már úgy ír Varga Attila, mint egy képzett védőnő. Olyan beismerések is szerepelnek a könyvben, mint az, hogy hiába fogadták meg: normálisan beszélnek a kicsihez. „Na, persze. Gügyögni fogsz te is, ahogy Esterházy Péter is tette, mert igyekszel egy hullámhosszra kerülni a gyerekkel, és ebbe az is belefér, hogy a földön hasalva az mondod egy hét hónapos kölyöknek a wah-pedál hangját utánozva (Hendrix megvan), hogy vakacsaka, és közben a kezeddel madarat formázva »megtámadod«. Mert ez jó, és mindketten rohadtul élvezitek.”

Aztán jönnek a mindennapi teendők, például a tisztába tétel, és az ilyen mondatok: „Az első szóló pelenkázás úgy indult, hogy amint levettem róla a ruháját, és kicsomagoltam, elkezdett hugyozni, mire én ösztönösen odakaptam a papírtörlő felé, ami természetesen leesett az asztalról, és közben a gyerek tovább hugyozott, én meg hirtelen lefagytam, de észbe kaptam, és a fütyire tettem a pelenkát, hadd szívja a nedvességet addig is. Ezzel viszont ellőttem a bekészített pelust, és miközben egy kézzel tartottam a hátán fekvő gyereket, rajta a pelenkával, alatta a hugyozással, ami természetesen nemcsak a pelenkába ment, hanem mellé is, lecsorogva az ekkor már üvöltő gyerek oldalán, az egyébként rendkívül okos találmánynak számító pelenkázómatracra, igyekeztem a másik kezemmel a hátam mögött levő szekrény legalsó polcán levő IKEA-s dobozból kivenni egy másik pelenkát, de persze belerúgtam a szekrénybe, de úgy, hogy majdnem leszakadt a lábujjam, és reflexből felüvöltve a frászt hoztam a gyerekre.”

A kis Benedek (Bubu) lassan kialakuló szokásairól, emberesedéséről, 7,5 hónapos egyéniségéről már egy mintaapuka ír, akit a végén, kisfia kedvenc játékainak jellemzésénél már tényleg meg kell zabálni. Közben pedig, amúgy mellékesen, kirajzolódik egy a kép napjaink Magyarországáról, a rendszer fonákságairól, a fura társadalmi folyamatokról.

Ezt a könyvet nagyjából mindenkinek ajánlom. A még gyermekteleneknek, a gyakorló szülőknek, nagyszülőknek. Őszinte, szellemes, és mellesleg tanulni is lehet belőle.

Varga Attila Sixx: Bubu

Index.hu Zrt, 2016