Egy Kodolányi és egy Molnár

Bizonyára igaza van Tüskés Tibornak, aki Kodolányit az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar írónak nevezi. Tegyük hozzá Móricz véleményét, aki még a korai Kodolányiról írja: „ha tollat vesz a kezébe, azonnal a közvádló szerepet veszi át. Kegyetlen képekben jegyzi az eseményeket, amiket élményeiben átszenvedett”. Gyermekkora nagy részét az Ormánságban éli le, ahol a családok nagy része nem vállal több gyereket, hogy az úgyis szegényes vagyon fölöslegesen ne osztódjon. Fölösleges párhuzamokat keresni a mával, azok jönnek maguktól is. Ma ugyan más okok miatt, de szintén nem divat a gyerekvállalás, főleg értelmiségi körökben inkább a karrierépítés kap elsődleges szerepet.

A Földindulás sötét darab, s ez akkor is igaz, ha látszólag happyenddel zárul. Kántor János, aki vőként tengődik a módos gazda, Böbék Samu portáján, ahol szava nincs, így abba sem igen szólhat bele, hogy második gyerekével várandós felesége szülői utasításra kénytelen azt elvetetni. Kántornak egyetlen lehetősége marad, elhagyja a családot. De miután az egyszem gyermek tragikus balesetben meghal, a tragédia a fiatalokat ismét összehozza.

A sok-sok tiltakozás ellenére Dörner György azzal nyerte el az Új Színház igazgatói posztját, hogy kevésbé játszott magyar szerzőket visz majd színpadra. Így választotta elsőnek Kodolányi Jánost és Páskándi Gézát, de a színház a közeljövőben Csurka István több, még be nem mutatott darabját is játszani kívánja.

Ne menjünk most bele aktuálpolitikai csatározásokba, hagyjuk a kettészakadt magyar társadalom további osztódását másokra (mindenesetre megdöbbent, hogy már a magyar színikritika is aszerint ítél, hogy a kritikus melyik táborhoz tartozik), maradjunk a színpadon látottaknál. Balladai töltetű történetet nem könnyű elmesélni, ha végignézzük az elmúlt évek-évtizedek előadásait, nem is sokan vállalkoztak rá, talán ezért nem nyúltak sűrűn Kodolányi után sem. Pozsgai Zsolt rendező láthatóan szereti a darabot, s nem félt hozzányúlni. A szereplők jelentős részét kiiktatta (jól tette), az üres portákat felvásárló sváb Weintraubot viszont teljesen érthetetlenül amerikanizálja, így próbálva maivá tenni a történetet. A balladai hangkezeléshez tartozik az alulvilágított tér, középpontjában egy sötétszürke deszkákból ácsolt pajtával, amelynek a tetején egy hegedűs (Farkas Sándor) játszik. Az előtérben egy-két kellék jelzi a helyszínváltásokat, előbb Böbékék portáján vagyunk, később Kántor János házában. Mivel Pozsgai inkább a biztonságos lebonyolításra törekszik, az előadás terhe elsősorban a színészekre hárul, akik többnyire érvényes és szerethető figurákat hoznak színpadra. Az öreg Böbék szerepében Koncz Gábor nem tesz semmi különöset, önmagát adja. Ez a figura még a maga gyűlölnivaló mivoltában is emberinek mutatkozik, ahogy a hosszas amerikai létből visszatérő Bordán Irén is betölti a színpadot. Csak a Kodolányi által a darabra erőltetett, s Pozsgai által finomított stilizált folklórnyelv hat néha zavarólag. Kántor János szerepében Szakács Tibor megpróbál hatékony ellensúlyt képezni a rájuk nehezedő, az apósék által képviselt, megtörhetetlennek látszó hagyománnyal szemben. Koncz Andrea a feleség szerepében meglehetősen súlytalan, szépsége kevés a hiteles ábrázoláshoz. Még ennyit sem kapunk Lux Ádám Amerikánus Dzsonijától, ahogy meglehetősen lapos és unalmas Farkasinszky Edit Piókás szüléje és Földes Eszter is a falu bolondja szerepében.

Fesztbaum Béla és a dramaturg Deres Péter Monokli címmel válogatott Molnár Ferenc hírlapi írásaiból, s úgy döntött, hogy a Vígszínház ma már idősödő, a vígszínházi stílust maradéktalanul beszélő tagjainak ad lubickolási lehetőséget. Leszögezhetjük, mindannyian élnek is vele, s még a sokszor ripacskodásra hajlamos, kabaréban edződött színészikonok is visszafogottan szórakoztatják a nagyérdeműt. S ha valaki azt hinné, hogy ezek a XX. század fordulóján, s az azt követő években írott tárcák, jelenetek már rég aktualitásukat vesztették, az bizony téved. Van egy-két jelenete az előadásnak, amikor összeszorul a torkunk. Elég, ha csak a pályáztatási rendszert kifigurázó kuplét vagy a bulvárújságírást kifigurázó jelenetet említem, bizony Közép-Európa akkor sem állt különbül, mint ma. S talán nem csak akkor keverték össze Bukarestet Budapesttel.

Ha a dramaturg keményebben tudta volna fogni a rendezőt, az előadás még feszesebb lehetett volna, amely a közreműködő kamarazenekarral és Venczel Verával, Halász Judittal, Szegedi Erikával, Tahi Tóth Lászlóval, Rajhona Ádámmal, Harkányi Endrével, Lukács Sándorral és Kern Andrással így is pillanataiban fenséges estét kínál.

Juhász Dósa János