Dokumentumok a múló időről

De a következő két évben a nővérek ismét összeálltak egy-egy kép erejéig, majd úgy döntöttek, minden augusztusban megismétlik a közös fotózást.

1999-ben, amikor a sorozat elérte huszonötödik évfordulóját, a New York-i Museum of Modern Art érdeklődését is felkeltette ez az egyszerű, ám zseniális ötlet. Megjelentették a portrékat könyv alakban. Az albumot hetek alatt szétkapkodták, nemcsak szakmabeliek és a művészet iránt érdeklődők, hanem egyszerű családanyák is, akik a négy nő lassan változó arcát fürkészték, az öregedés folyamatát, a ráncok felbukkanását. 2008-ban megjelent a naprakész második kiadás, nyolc új fotóval, amelyet már sokan vártak. Ugyanis ekkor már a világ számos galériáját megjárta a sorozat egésze, vagy kisebb csoportjai.

A Brown nővérek csak az arcukat adták a „projekthez”, a többi már a fotográfus tehetségén múlott. Nixon arra kérte őket, nézzenek közvetlenül a lencsébe. Majd feltehetően azt mondta nekik, viselkedjenek úgy, ahogy pillanatnyilag érzik magukat. Valahogy érezni, hogy Beverly, Heather, Mimi és Lauie beleszólhattak a beállításba. Hol komolyak, hol mosolyognak, hol átölelik egymást, máskor szinte kapaszkodnak egymásba. Mi történt velük az elmúlt egy évben? Mire gondolnak? Hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen a természetük, van-e gyerekük?...

Nos, ezekre a kérdésekre nincs válasz, a magánélet Nixon számára tabu, interjúiban is csak a fényképezés technikájáról beszél a sorozattal kapcsolatban. Csak annyit tudhatunk meg, hogy hagyományos filmre dolgozik, nem hisz a digitális technikában. Derítőt sem használ, a képeken a fények mindig természetesek. Néha az ő gépet tartó árnyéka is látható a képen, ezzel a családba tartozást akarja hangsúlyozni. Mert végül is családi fotók ezek, semmi hókuszpókusz, csak az idő múlása. Azt látjuk, ami van.

De mit is látunk, amiért legtöbben szívesen tartoznánk ebbe a családba? Szeretetet, melegséget, harmóniát, összetartozást, erőt. Azt, hogy a Brown nővérek mindig számíthatnak egymásra. „Intenzív” képek ezek, megszólítanak minket. De mivel mondandójukat mindenki másképp fogalmazná meg magának, nem szeretném befolyásolni önöket. Mellékelt videónkban ott az összes kép, ide csak ennyi fért.

Aztán van egy csomó egyéb, mellékesnek tűnő dolog: a frizuradivat változásai, az öltözködés, a divatkövetés, a stílusok egymásra hatása – ami antropológusok, szociológusok számára lehet érdekes, hiszen harmincöt évet követhetnek végig.

A dokumentarista fotóművészet magasiskoláját látjuk. Az 1947-es születésű Nicolas Nixon – aki egyébként testvérek nélkül nőtt fel –, ezzel az egy sorozattal is beírta volna magát a fotótörténetbe, de életműve igen gazdag. Fotózott fiatalokat lerobbant állami iskolákban, betegeket és haldoklókat kórházakban, verandás vidéki életet. Az emberek mindenütt beengedték őt privát szférájukba, olyan helyzetekben is, amikor senki sem szereti, ha fotózzák.

A Brown nővérek mindenesetre érezhetően szeretik, ha Nicolas Nixon fotózza őket. Hiszen ezeken a képeken egyszerre lehetnek nyitottak és titokzatosak.