Daruk rejtett tartalmak terében

„Valójában nem is dolgozom a térben” – mondja, amikor úgy próbálom jellemezni, hogy Magyarország egyik legegyénibb utat járó fiatal szobrászművésze. Reliefjeit, acéllemez szobrait Németh Marcell valóban nem térből magának jelentősebb helyet, bővebb térfogatot elfoglaló anyagból (anyagba) komponálja. Szinte a síkba beleolvadó, azzal eggyé váló acéllemezzel dolgozik. A szó szoros értelmében acélkemény síkfelületet formál meg sajátos, egyéni technikával úgy, hogy a fémsíkból teret, különféle – külső, belső, köztes, szabad, ami lehet közösségi és magán – tereket alakít ki, olyan valóságos, létező közeg, természetes élettér, környezet elvonatkoztatott átvetítésével, melyhez erős a személyes kötődése. Igazából valóban nem dolgozik térben, hanem maga hoz létre, maga teremt teret Németh Marcell. Ebben a kreatív formaalakítással technikailag megalkotott (nem valóságos), esztétikumhordozóvá transzformált térben aztán vizuális valóságot, a létezőből minimálisra lebontott térbeli látványt – miniatürizált, művészi téri struktúrát – épít fel, formáz meg úgy, hogy bár konstans és végleges, igazából nem az. Élő látványobjektumként működik, a rá ható fényre változtatja plasztikai mélységeit: Németh Marcell acéllemez szobrai alkalmas elhelyezésnél olyan fényreflexióra képesek, amelytől a mélyebb, az alsóbb rétegek, részek is derengenek, vagyis láthatóvá válnak, észrevehetők lesznek, felszínre hozva a jelzett, illetve rejtett tartalmakat. 
Strukturális absztraktjaival, vagyis ezekkel a síklemez anyagába befelé és arra ráépítve kifelé ható, valamely tipikus konstrukciót kiemelő tereivel Németh Marcell ipari urbánus környezet, saját, vagyis magánkörnyezete, a közösségi közlekedés környezete, az ipari beavatkozással megváltoztatott természeti környezet arculatát és módosulásait fogja meg úgy, hogy abból leolvasható legyen ember és életterének kapcsolata, viszonya. 
Ez pedig azáltal olvasható le, hogy a fiatal művész minimális formaközegbe absztrahálja a megörökítésre kiválasztott teret – jellemzőivel és minőségeivel együtt – oly módon, hogy annak egy tipikus (épített, materiális, tárgyi) konstrukcióját teszi meg központi látványelemmé, amely aztán a nézőben is előhív és kiteljesít egy már érzelmi, gondolati szinten megismert térkaraktert. Németh Marcell legújabb munkáin ez a tipikus konstrukció a daru (emelőgép) – a darus, vagyis a Szabadtér-sorozathoz tartozó két alkotása is látható Nagyszombatban. A daru – művészi formaszerkezetként megjelenítve az acéllemez formált terében – a szemlélőből előhív egyfajta már benne rögzült (épülő, módosuló, változásban lévő), legtöbbször általánosított, esetenként konkrét városképrészletet az ahhoz tartozó, arra vonatkozó érzelmi, gondolati és egyéb tartalmi velejárókkal együtt.
„A daru markáns, magasan kiemelkedő és távolból is feltűnő eleme a városnak, a város építésének, egyben az ember térhódításának – mondta a nagyszombati kiállítás megnyitóján Németh Marcell, mikor arról kérdeztem, hogy a villanyoszlopok, vagyis a Köztes tér című sorozatának a főszereplői után, miért a daruk keltették fel az érdeklődését. – Az emberi akarat ezen az elemen, a darun keresztül tud a legerőteljesebben megnyilvánulni egy ilyen téri közegben. Azt közvetíti, hogy az ember gyakorlatilag leigázza a természetet, a környezetét. Felsőbbrendűségének erős szimbólumává vált számomra a daru. Budapesten elképesztő mennyiségű daru emelkedik ki a földből és tűnik el pillanatok alatt, ezzel pedig az épített környezet is megváltozik. Mindig érdekelt, hogy mitől lesz valamely tér személyes. Ez pedig – a városrész a daruval – egy olyan köztes állapot, amikor az objektumot a hozzá tartozó térrel még sem az építő, sem a leendő beköltöző nem tudja magáénak érezni. Ilyenformán még egy abszolút ígéretet hordoz magában az építmény, amelyről akkor nem lehet tudni, hogy valóban élhető épület lesz-e, megszeretik az emberek és belakják, vagy kudarc lesz. A legizgalmasabb számomra mindig az volt azokban a terekben, melyekkel sorozataimat alkotva foglalkoztam, hogy egy emberi idea hozta létre, teremtette meg őket, ugyanakkor mindegyikben benne volt a kudarc lehetősége. Ezáltal ez a térhelyzet a jövőt is mutatja. Vagyis azt, hogy mennyire fog hasznosulni vagy elsikkadni. Nálunk most nagyon sok irodaházat építenek, amelyek tízévente elavulnak. Az alkalmazottak kiköltöznek a régi irodaházból, átköltöznek egy újba, amivel előáll egy furcsa, fura sors: nem tudni, mi lesz az elhagyott és elfoglalt irodákkal. Rendre bebizonyosodik számomra, hogy az építők nem mindig gondolkodnak el az épület későbbi sorsáról. Ami azt is jelenti, hogy egy ideiglenes idea vezérli őket, s nem mindig akarnak tartósan működőképes maradandót alkotni, hanem csupán egy aktuális szituációnak megfelelni. Nemrég Madridban járva ezt nem éreztem. Nyilván ott is vannak anomáliák, vannak ott is olyan épületek, amelyek elnéptelenednek. De sokkal inkább az jellemző, hogy ott együtt élnek a saját közegükkel. Nálunk nagyon sok múltunkhoz kötődő olyan elem van, amit megpróbálnak kiradírozni. Ott nem. Én legalább is nem ezt láttam. A tapasztalat, amelyről beszéltem, nagyon erőteljesen bennem van, és a munkáim, az alkotásaim előhívják belőlem.”