Bunyó – a pofonok kiemelő ereje

Érzelmeket is csak olyan irányban kelt, hogy mostantól figyelni fogunk egy induló színészre, Channing Tatumra: százöt percen keresztül megnyerő filmbéli alakjáért, Sean Arthurért izgulunk, hogy megússza a kemény bunyókat, ám a filmidőn túl elsősorban Tatum karrierjéhez drukkolunk majd, aki egyre fényesebben tündöklő csillag Hollywood egén.
Érzelmekben kavarhatna intenzívebb indulatokat is a film: elsősorban erőszak- és bunyóellenességet válthatna ki a nézőben, ám a megoldása (végkifejlete) túl mesébe illőre sikeredett ahhoz, hogy olyan komolyan vegyük a témát: a kesztyű nélküli bunyózást, az emberviadalokat, mint amilyen komoly a valóságban – a Bunyó című film tétjétől eltérően. Ebben az akciófilmben, Dito Montiel rendezésében inkább csak egy vonzó kis sztorit követhetünk nyomon a pusztakezű bokszmeccsekkel terhelt küzdelmes kiválásról és a felemelkedésről, amilyet mintha már láttunk is volna valahol. Talán nem is véletlen a deja vu csalóka érzése: a belga oroszlán, az akciók első generációjának nagymestere, Jean-Claude Van Damme nyújtott már hasonló teljesítményeket, 1988-ban a Véres játékban, majd nagy kiugrásában, a két évvel későbbi klasszikus akciódarabjában, az Oroszlánszívben.
Ígéretes kockákkal indul a film, hangulatos utcaképpel, ahogy egy fiatalember, Sean elindul a zsibongó tömegben, kiteríti kicsi üzletét, egy ponyvát, rárakja könyveit, és várja a vevőket. A placcot bitorló bitang rosszfiúk megpróbálják kirabolni, de Seant se meghajló szomorúfűzből faragták, szétcsap a támadói között, olyan bunyós technikával, hogy a rosszfiúk főnöke, Harvey üzletet ajánl neki. Egy bokszcsatát olyan meccsen, amelyre gazdagok fogadnak. Sean belemegy az első kísérletbe, s nyerőként, pénzre éhezve elfogadja a mind nagyobb téteket, támadó tigrisként mind erősebb ütéseket véd ki és viszonoz.
De nemcsak a püfölésről szól a Bunyó. Beleépül egy finom love story is, amelyben pedig a nyers erő ellensúlyozására azt mutatja meg a produkció, hogy amilyen keményöklű bunyógép Sean a kötélkorlát nélküli ringben, olyannyira el is tud lágyulni tigrisszíve, s kitartó, de finom közeledésű, gyengéd szeretőnek bizonyul, miként furfangos taktikákkal,lopakodvahódítjameg az egzotikus szépségű Zulay Valezt (ZulayHenao).
Az, ami kiemeli ezt a filmet az akciómozik sorából, az a lélek, a szív és a tudás, amit elsősorban a Seant felkaroló rosszember, Harvey Boarden figurája képvisel – aki minél mélyebbre engedi magába látni Seant és a nézőt, annál finomabb lelkületű embernek tűnik. S hogy ez így, léleknyitogató módon tud működni a filmben, az mindenképpen a figurát életre keltő Terrence Howard drámai alakításának köszönhető.
Channing Tatum ifjú akcióhősként nálunk pár nap eltéréssel foglalta el a vásznat két filmjével is, a világmentő hős szerepében tetszelgő Duke szerepében G. I. Joe: A kobra árnyéka című opusában. Tény, hogy bunyós mozgását illetően jól tud bánni a testével, hatásosan ülteti ki az ábrázatára az érzelmeket, naivan bárgyú, nagy gyerekként tudja elfogadtatni magát, több mint egy kidolgozott testű akcióteremtmény, s váltunk még rá jegyet moziba könnyedebb műfajban is, az szinte majdnem biztos.
Nem eget rengető film a Bunyó. De nem zavar, hogy kis költségvetéssel megcsinálták, hiszen nézni jó. Alvilági kusza viszonyain nincs értelme eszelni, a Harvey és Sean cselekedeteit mozgató összefonódások követésétől el lehet tekinteni, elég átadni magunkat a látványnak: annak a számító atyáskodásnak, ahogy Harvey felkarolja Seant, annak a humornak, amelyet Zulay bevándorló édesanyja képvisel Seannal szemben, nem utolsósorban annak a kedves bájnak, ahogy a levakarhatatlan Sean behálózza Zulay tartózkodó figuráját. A kemény öklök harca meg hozzátartozik.