Bérgyilkosok japán szupervonaton

A szerző két regénye már a hazai és a magyarországi könyvesboltokban is kapható, egyelőre angolul. Egyik, a Bullet Train a Brad Pittet is szerepeltető A gyilkos járat forgatókönyvéhez adta az alapot, a másik, a Three Assassins (Három gyilkos) története A gyilkos járat előzményeivel foglalkozik. Kotaro Isaka hazájában az egyik legnépszerűbb krimiíró. A Japán északkeleti részén elterülő Szendaiban lakik, saját bevallása szerint otthonülő típus, regényei többnyire városában játszódnak.

A gyilkos járat a több száz kilométeres sebességgel Tokióból Kiotóba száguldó szupervonaton játszódik. A téma izgalmasnak tűnhet, hiszen a vonat mint színhely a filmművészet és az irodalom kiapadhatatlan inspirációs forrása – gondoljunk csak a klasszikus példára, Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című regényére, mely a krimiirodalom alapköve. A vonat Agatha Christie regényében egyrészt azért izgalmas, mert közös térbe kényszeríti az összes potenciális gyilkost, másrészt a menekülést lehetetleníti el, tehát a műfaj elengedhetetlen elemét, a bezártság érzetét kelti. Nos, ha valaki kíváncsi, hogy hogyan működik a vonat japán kultúrviszonylatokban, azt sajnos ki kell ábrándítanunk: nem David Leitch rendező filmjéből fogja megtudni.

A filmben ugyanis a vonat csupán egy mutatós háttér. Ott sejtjük a japán precizitást, de funkciója nem több, mint hogy attraktív hátteret biztosítson az – egyébként nagyon látványosan kivitelezett – akciódús üldözési jelenetekhez, nagy ívű pofonokhoz és kegyetlenkedő, szemtelen humorral átitatott vérfürdőkhöz. A vonatra egy gagyi poén utal csak, melyet az unalomig ismételget az egyik szereplőpáros, Citrom és Mandarin (Brian Tyree Henry és Aaron Taylor-Johnson, a vonaton felbukkanó két következő bérgyilkos), amikor Thomast, a gőzmozdonyt emlegetik. Aki nem emlékezne, a barátságos kis gőzmozdonyról szóló animációs sorozat első évadát még a 80-as években készítették. Leitch produkciója meg sem próbál élni a vonat gazdag jelentésbeli lehetőségeivel, csupán egy popkultúrából vett utalást biggyeszt a filmbe.

A filmadaptáció japán szereplők helyett részben amerikai, részben brit színészekből összeállított szereplőgárdát vonultat fel. Ez nem más, mint számító marketinghúzás, mely továbbra is megerősíti, hogy az ázsiai kultúra még mindig egzotikumnak számít a nyugati filmpiacon. Az anime rajzfilmeket leszámítva ritkán készülnek teljes egészében japán szereplőgárdájú filmek a nyugati világ moziközönsége számára. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem készülnek figyelemre méltó alkotások – gondoljunk csak a Vezess helyettem című Oscar-jelölt 2021-es filmre – de ezek igencsak ritkán válnak nemzetközi sikersztorivá. David Leitch filmje nem vádolható azzal, hogy csak fehér színészeket vonultatna fel a sztoriban, hiszen fekete és latino színészek is játszanak főbb szerepeket, a japánok azonban, a kalauz és a büféskocsis szerepében mindvégig mellékszereplők maradnak. Paradox módon egy amerikai színésznő, Joey King által megformált karakter utal a japán kultúrára, amely az animék nőképének paródiájaként értelmezhető. A film tehát ízig-vérig az amerikai és európai közönség számára készült, és megerősíti azt, hogy az ázsiai színészek még mindig nem pályáznak komoly szerepekre Hollywoodban.

De nézzük a sztorit. A film Tarantino történetszövését idézi, míg egyes elemei óhatatlanul is a tucatszámra készülő akciófilmek kliséire emlékeztetnek. A főszereplő, akit Brad Pitt játszik, a szeretnivaló Katica névre hallgató bérgyilkos. Katica kivénhedt a szakmából, kissé szorongó fickó vált belőle az évek során. Elvállal egy kisebb munkát, melynek során nincs más feladata, mint hogy ellopjon egy ezüstszínű, pénzzel teli aktatáskát egy vonatról. Ha ez emlékeztet az akciófilmek tipikus motívumára, a rosszfiúra, aki megjavult, de még egyszer utoljára visszatér a régi szerepébe, az nem csoda. Brad Pitt leginkább ennek a karakternek a paródiája. A vonaton természetesen kiderül, hogy nem ő az egyetlen, aki az ezüstszínű bőröndkére pályázik. A bőröndhöz több furcsa figurának is köze van, és Leitch ezeknek a karaktereknek a múltját melllékszálakban mutatja be – melyek során kilépünk a vonatból, és a film egyébként legjobb jeleneteit kapjuk. Leitch ezzel természetesen Tarantinót idézi, azzal a lényeges különbséggel, hogy messze nem szövi a történetet olyan mesterien. Sajnos A gyilkos járat túl hamar laposodik el, a paródia pedig túl gyakran fullad idétlen hülyéskedésbe.

Kotaro Isaka azt mondta, egyáltalán nem bánja, hogy nem japán közegben játszódik a története alapján készült film, számára nem volt a cél az, hogy a japán kultúrát mutassa be. Nyilatkozataiból úgy tűnik, elsősorban örül, hiszen A gyilkos járat meghozta számára a régen áhított nemzetközi ismertséget. Nekünk pedig egy látványos, ám tartalmilag nem sok újat mutató film jutott.