Bartók itt van, csak nem vesszük észre

Zenei képzettség nélkül Bartók is ebbe a kategóriába esik. Tudunk adatokat az életéről, népzenei gyűjtéseiről, még a fotókon is szimpatikus lehet… ennyi. 

Ezért érdemes megnézni a zeneszerző születésének 135. évfordulója kapcsán megrendezett, #Bartók című kiállítást a budapesti Ludwig Múzeumban. A 2017. január 29-ig látogatható tárlaton több mint harminc művész munkái szerepelnek, műfajitechnikai hibridek. A legtöbb 2016-os keltezésű, de vannak korábbi művek is. A lényeg, hogy minden Bartókról szól, anélkül, hogy életrajzi adatait szép nagy betűkkel a falra ragasztották volna, vagy hosszasan ecsetelnék munkásságát, elveit. Minden a művekbevankódolva,holjobban,hol kevésbé. 

A kiállítás kifejezetten szórakoztató, ugyanis minden tárgynál, installációnál megpróbálhatjuk kitalálni, miképp igyekszik Bartókrareflektálni. Vannak darabok, amelyeknél ez egyértelmű, szinte szájbarágós, de van, ahol szükség lenne előzetes tudásra, illetve nem kis elvonatkoztatási képességre. A tárlatot azonban nyilvánvalóan a nagyközönségnek szánták: nincs olyan kiállított tárgy, amely mellett ne lenne magyarázó szöveg. Ezek jó kapaszkodók, pont annyit árulnak el a műről, amennyit tudni érdemes, felesleges adalékok nélkül. 

Szira Henrietta Bartók minden nap című hanginstallációja egy patyolat tiszta fehér vászon, fehér keretben. A művész kiszámolta, hogy Budapesten naponta 50 ezer ember találkozik Bartók nevével: közterületeken, épületekben, rádióban, tévében. A név hétköznapivá vált, ha ki is mondjuk, ritka, hogy belegondolunk, kiről beszélünk. Szira az 50 ezerből kiválasztott néhány alanyt, majd arról beszéltette őket, mi közük Bartók nevéhez vagy az ő nevét viselő dolgokhoz. A hangfelvételeket a zeneszerző által inspirált szólamokba rendezte, és ez hallatszik ki a fehér vászon mögül. A mű az arcunkba tolja, hogy bár Bartók minden nap jelen van, valójában még sincs jelen. 

Gosztola Kitti és Pálinkás Bence György közös műve (Emigrált dallamok) Bartók egyik esszéjére utal, amely arról szól, hogy a kivándorlások, betelepítések, megszállások hogyan járultak hozzá Közép-Európa népzenei gazdagságához. Az alkotók azonban arra (is) reflektálnak, hogy a népi hangszerek is változnak azzal, ahogy változik a környezet növényvilága. Ezek az eszközök ugyanis mindig az elérhető fákból készülnek, így ha a környezet átalakul, a hangszerek is módosulnak. Az installáció része egy kisfilm: végignézhetjük, hogyan készítenek a Kelet-Ázsiából származó bálványfából havasi kürtöt. A munka végén a hangszert kiviszik a természetbe, és ott játszanak rajta. A helyszín a Városligetnek tűnik. Talán nem véletlenül, hiszen erre a helyre hatalmas változások várnak, ami állandó vita tárgyát képezi. A filmet lejátszó monitor mellett egyébként maga a hangszer is látható. 

A Profán triptichon című videóinstalláció Ádám Zsófia műve. A földön három monitor fekszik, mindhármon egy patak csobogása látszikhallatszik. A három kép együtt alkot egy egészet. A két szélsőn nincs más, csak a természet, a középsőn azonban üvegpoharakat rendszabályoz a szüntelenül és erősen folyó patak. Még mielőtt elolvasnánk, mit akar ezzel a művész, bevillan a mondat, amit sikerült megtanulni az iskolában: „csak tiszta forrásból”. Aztán érzések jönnek: jobb érzés az erős vízfolyással azonosulni, mint az ingatag üvegpoharakkal. Ebben talán benne van Bartók gondolata is az emberről, aki áhítozik a természet tisztaságára, ezáltal a tiszta szellemiségre. 

A kiállítás egyik legtöbbet hivatkozott alkotása Bartók bogárgyűjteménye, Tornyai Péter és Kertész Krisztián alkotása. Egy fedél nélküli fadoboz, amelynek eredeti rendeltetése valóban egy rovatgyűjtemény tárolása volt, most azonban apró fekete hangszórókat tartalmaz. Ezek ugyanolyan szigorúan, egymástól pontos távolságra fekszenek egymás mellett, mint a bogarak hasonló helyzetben. Utalás ez arra, hogy Bartóknak valóban volt bogárgyűjteménye, melyet ugyanolyan szenvedéllyel és rendszeretettel gyarapított, mint népdalgyűjteményét. A húsz kicsi hangszóró mindegyikéből más népdal hallatszik. Távolról az összes ének egybecseng, azonban ha közel megyünk, bármelyik hangszórót kiemelhetjük és meghallgathatjuk a választott népdalt. 

A kiállítás megadta a jókedvű tanulás és a sikeres értelmezés okozta örömöt, amiből sajnos maga a múzeum vesz el egy kicsit. Bosszantó, hogy egy zene és képzőművészet viszonyára épülő tárlaton itt-ott nem működtek a hangszórók/fülhallgatók, így az alkotásokat teljes valójukban csak elképzelni lehet. Különösen sajnálatos ez Piros Boróka és Horváth Balázs Sebes, forgatós című munkájánál, amely kísérlet a zenei és vizuális népművészeti motívumok összejátszására. 

Nagy Zsófia