Az ovális irodától a nigeri nagykövet asztaláig

Thomas Demand képeivel nincs minden rendben, ez már az elején is érezhető (minden előinformáció és -ítélet nélkül). Emberi alakok, arcok, mozgás sehol, mindenütt csupa zavaróan letisztult, steril, tompa fényű felület, üres, de mégis feszülten elevennek ható szobabelső. Mintha ismernénk, vagy legalábbis láttuk volna már őket valahol.

Ha Demand neve nem cseng is ismerősen, egy-két fürkészőbb fajta pillantás után mindenképpen fény derül a trükkre: az, amit látni vélünk, kezdettől fogva nem a valóság, illetve épp hogy az, de még mennyire, csak éppen gondosan megtervezett papírkarton kiadásban, szépen elsimított végekkel, ügyesen installált fényforrásokkal, finoman eldolgozott ragasztásokkal, legtöbbször egy az egyhez nagyságban, tehát csupa jól felépített kulissza, jól megválasztott szemszög. Vagy ezeknek a képe, nyoma, emléke. Demand, napjaink egyik legkeresettebb fotó- (objekt-? multimédia-?) művésze izgalmas mezsgyéken mozog, legalább annyira concept artist, mint fényképész, a sajtóból, tévéből mindnyájunk által ismert képanyagokból szemezget, ollózgat. Egy egész stábot foglalkoztatva precíz modelleket épít, (köz-)helyeket rekonstruál (alaposan megválogatott sajtófotók alapján vagy pusztán emlékezetből), amelyeket lefényképez, majd ezután következetesen meg is semmisít (!).

Persze nem teljesen ismeretlen (szokatlan) pozíció, sőt nagyon is benne van a zeitgeist, a mai vizuális kultúra hol jóleső, hol félelmetes szimulákrum jellege, és persze egy adag finom irónia, hiszen az ilyen őrült képáradat sodrásában fotókat szobrozni és szobrokat fotózni, ráadásul nemritkán több hetes vagy hónapos munka után, már-már cinikus gesztusnak tűnhet. Szóval ez az a stratégia, amelynél a kép vagy a videó (fényképész és videós) önmaga és jól bevált médiuma lehetőségeit, határait, képességeit kóstolgatja, tematizálja és teszi próbára.

Teljesen objektív fénykép amúgy sincs (még a röntgenfelvétel sem az), hát akkor miért ne lehetne talált (használt, készre csinált) képet hazavinni, minden lehető emberit és esetlegeset mellőzni, majd egyet csavarni, tisztítani rajtuk? Valami hasonló szellemben alkot például Gregory Crewdson, aki megtévesztésig élethű (filmszerű, emberalakos) jeleneteket produkál és rekonstruál, vagy Hiroshi Sugimoto, akinek számos, ijesztően életközelinek tűnő felvétele kitömött állatokra, viaszfigurákra épül (lencsevégre kapta pl. VIII. Henrik mind a hat feleségét és magát a királyt is). Andreas Gursky valós tájszeleteket mos egybe már-már absztraktnak ható képmezőkbe, Hiroyuki Masuyamának a legmodernebb képszerkesztő programokkal Caspar David Friedrich-vásznak hiperrealista hasonmásait sikerül egybemontíroznia úgy, hogy több ezer valós fotórészletet ölt egymásba, Jonas Dahlberg pedig kihalt folyosókat, sejtelmes kvázi-épületbelsőket pásztáz kamerájával, akár falakon, padlókon is keresztülhatolva, végig apró fa- és papírmodellekkel manipulálva. Hogy csak néhány kortárs mozzanatot hozzunk fel, párat a végtelen közül, azokról nem is beszélve, akiknél a fotó inkább csak eszköz – vagy végeredmény és bizonyíték.

Demand e téren mintha mindenki másnál következetesebb volna. Áttételeket hurkol tovább, a leképezést képezi le, reprodukciót reprodukál, egyszerre tompít, csillapít és élez és provokál. Szó sincs kiragadott, kimerevített pillanatról, ami amúgy elillanna és csak most, csak itt meg lett nekünk örökítve. A művész biztonságos szögből, saját terepen (hazai pályán), előre megfontolt szándékkal félredokumentál, félretudósít. Vagy éppen ellenkezőleg? Mert hát pont a mai tömegmédia csatornáin áramló sajtófotók azok, amelyek bárhol, bármikor könnyen emészthető, veszélyes, ellenőrizhetetlen narratívákká állhatnak össze, ahol semmi sem biztos és mégis minden igaz lehet, ahol minden pixel manipulálható, minden helyszín átkozmetikázható. Demand képalkotása meg csak barkácsmunka és reprodukció, papír és pillanatragasztó, és ezt a művész egy percig sem titkolja. Közben az eredmény rímelni látszik David Hockney híres tételére (is), aki szerint ha már fotográfia, akkor az leginkább más képek fényképezésére használható.

Elsőre nem igazán érdekesek a részletek, nem baj, ha néhány apró hajlatnál előbukkan a szamárfülszerű hajtogatás, az okosan választott fényforrás úgyis elvégzi a munkáját, s az egész sokkal valóságosabbnak tűnik, mint amilyennek lennie kéne. Mint amit várnánk. Végül is egy újfajta hiperrealizmus: akárha Chuck Close vagy Franz Gertzsch akrilképeihez közelítenénk: távolról hunyorítva megesküdnénk rá, fotókról van szó, csak közelebb lépdelve, lassanként tűnnek fel az árulkodó struktúrák, a vászon szövése, a fátyolos festékrétegek.

Az biztos, hogy a képek történeteké is összeállnak. És itt van a bécsi kiállítás egyik nagy erénye, az okosan, izgalmasan felépített keretben: mert elsőre át is szaladnánk a két sorozaton anélkül, hogy bármiféle sztori megjelenne. Másodszorra viszont már sokkal több minden kirajzolódik: a Presidency sorozat képei a Fehér Ház elnöki irodáját rekonstruálják. „Ugyanaz” az Oval Office, díszzászlóval, sasos-címeres szőnyeggel, kandallóval, ahogyan ismerjük, ahogyan ismerni véljük, akciófilmekből, képes újságokból, más-más szemszögekből. Az első képen egy fekete bársonyszék (enyhe szögletessége ellenére is tán az egyetlen antropomorf elem az egész képanyagban), előtte még éppen látszik az íróasztal csücske: ez így együtt akár a testet öltött hatalom metaforája is lehetne. A felvételek (vagy nevezzük őket akárminek) fehér alapon, szép egymásutániságban lógnak. Nem úgy az (e helyütt legalábbis) rá építő Embassy sorozat: itt is kihalt, személytelen termek, szögletek, lépcsőházak, liftajtók fogadnak. Akárhol, akármelyik irodaház lehetne, de miért, honnan is ismerhetnénk ezeket a valóságkockákat? A magyarázat szerint Niger római nagykövetségének belsejébe tartunk, szép fokozatosan, egy emeleti irodahelyiség asztaláig közelítve, s egy olyan látszattér körvonalazódik, melyről eddig még soha senki nem készített felvételeket. Demand sem fotózhatott, így hát egy sorozat erejéig taktikát váltva, emlékezete alapján rekonstruálta a benn látottakat. Innen, egy „ilyesmi” irodából tűnt el 2001 januárjában néhány pecsétlő és levélpapír, amelyekből aztán George W. Bush emberei bizonyítékot gyártottak – mely szerint Irakba egy nagy adag uránszállítmánynak kéne érkeznie.

A múzeumi teret itt válaszfalak tagolják több kis szögletre, sarokra, érzékeltetve, követve a leképezett szobák logikáját, hogy egyre beljebb hatolunk, mintha egy rejtelmes storyboardot látnánk, kaputelefon, feltört zár, résre nyitott ajtó, a képkockák mérete is mintha képregényszerűen a pillanat hoszszát, tartamát érzékeltetné. Így jutunk el az utolsó látványig, szerteszét mappák, dokumentumok, papírcetlik, minden bizonnyal itt volt, itt lehetett az a pár apró holmi, amiből nem sokkal később casus belli és iraki intervenció lett. Így áll össze a kép, asztaltól asztalig, a washingtoni dolgozószobától az afrikai nagykövet munkahelyéig. Persze, ameddig a szem ellát, ügyes mimikri, gyanúsan tiszta rendetlenség.

Külön érdekesség lehet, hogy a Presidency sorozat képei röviddel elkészültük után visszavedlettek sajtófotókká, megjelentek ugyanis a New York Times Magazine hasábjain, betagozódtak, beépültek oda, amerről érkeztek, csak éppen egy alig észrevehető csavarral, át- és megszűrve, mindenképpen egy fokkal rafináltabban (vagyis egyszerre finomítva, áttisztítva és agyafúrtan). Ráadásul a terem – és a sorozat – nyitó képei, az ovális iroda fotói 2008-ban készültek, egy évvel később, mint az azokat folytató Embassy sorozat, vagyis sejthető, gyanítható, hogy csak itt, a bécsi MUMOK legalsó szintjén érnek össze egy ilyen szoros (és ilyen irányú) párbeszéddé.

Lehet, hogy Thomas Demand a bolondját járatja velünk, kezdő és haladó műélvezőkkel. Talán egy Platónhoz írt újabb kortárs lábjegyzetről van szó. Vagy egyszerűen csak egy igényes, jó stílusú játékos végtermékei ezek, aki finomra mos lerágott csont képanyagokat, amiket már annyiszor, annyian elhasználtak, megnéztek, kommentáltak, kiolvastak és feliratoztak (vagy éppen látatlanul is agyontematizáltak), amikre annyi zöldség lett már pucolva. Szóval mintha Demand tisztított volna rajtuk egyet, valahogy úgy, ahogyan annak idején Joseph Beuys is felsepert jó pár utcát és közteret szociális plasztika gyanánt, hátha lemosva, kisimulva új erőre kap és újra pezsegni kezd forma, szín és tartalom.

(Thomas Demand: Presidency, Embassy; Bécs, Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien, szeptember 26 . – november 29.) (Csanda Máté)