A nyelv, ez az ismeretlen

Persze nem nehéz észrevenni, hogy Shilpa Gupta művének lényege valahol középtájt, az üres térben lebegve képződik meg, egy vasúti vágányokról és reptéri várótermekből ismerős kijelzőtábla alakjában. A szögletes fekete hasáb, steril nem-helyek obligát kelléke, melyről sejtjük, hogy sietős, célirányos tekintetekhez szokott, s csupán szigorú közlésekre szorítkozik, itt és most, célközönségétől megfosztva, akárcsak egy nagy darab, testté tett gondolatjel, egymaga árválkodik a térben. Nyilván attól is függ az élmény, hogy mikor, az aktus mely pontján lépünk a körforgásba – hogy a már eleve kattogó-zakatoló nyelvtörténésbe futunk-e bele, vagy sikerül a kezdetet elcsípnünk. Az egész egy ünnepélyes visszaszámolással kezdődik: 23:59:59-et mutat a kijelző, majd valami átkattan, mire elszabadulnak a jelek, s a szignifikációs téboly közepette a száraz, személytelen denotációból valóságos poézis válik: valaki (valami) beszélni kezd hozzánk. Elég tehát egy pillanatnyi, termékeny rövidzárlat, és hopp, kicsúszunk a valós időszámításból, szétesik a szintaxis, átbillen valami, a felsértett határon túl pedig, ahelyett, hogy valami homályos nyelven túliság szunnyadna, épp maga a nyelv lakozik, a nyelv, amely lángra lobbanva egyes szám első személyben kezd artikulálódni. Igaz, hogy nagyon is törékeny, hézagos és botladozó textúra, mindenesetre nyelvként terjeszkedik, dialogikus, érzelmekkel teli, félelmekkel átszínezett, emberi nyelvként. A primitív fekete test pedig, akár csak egy médium, a szó ősibb értelmében, mint egy megszállott, kerepelve asszisztál a váratlan ébredéséhez. Mindez benne, ugyanakkor rajta kívül történik, érezzük, hogy ő csak szerény bérlője a nyelvnek, amely a szemünk láttára mozog: illan, szökken, meg-megakad: e furcsa, arctalan logosznak csupán egysoros itt és mostok erejéig adatik meg, hogy kinyilatkoztassék. Egymás mellettiségek és egymás utániságok sodró váltakozását látjuk, miközben végig a feltárulás és az elrejtőzés mozgása diktál: a nyelv, még ha hézagok, botlások és ficamok árán is, újra nekiveselkedik. Hiába, egy ilyen felállásban nem létezik tiszta nyelv, így ez a metaforikus, önmagával vitatkozó hullámverés sem képes levetkőzni eredendő közegét: a kronometria és a higgadt számlálás kódjai könyörtelenül visszaszivárognak az újonnan létesült nyelv szövetébe. Lehet, hogy a hirtelen támadt szövegszerűségben valami folytott, lappangó vágy manifesztálódik, mint ahogy a jelek hiánya is valamelyest a vágy hiányaként hat. S bár elemi erővel hat a felismerés, hogy itt, ebben a testben beszélve van, nem tudjuk meg, ki az alany, ki vagy mi az, aki gyakorloja a nyelvet – a nyelv önmagát szervezi és önmagát ünnepli – talán nem is az a fontos, hogy ki beszél (beszélve van: a nyelv cselekszik, a nyelv teljesít, és nem az „én“. A nyelv beszél). A megállás nélkül zizegő, egymást folyton átíró ejtőlapok kérlelheten monotóniával pörögnek, mintha csak egy homokórát látnánk, amely úgy uralodik az időn, hogy kiemel belőle egy adgot, majd meg is gyilkolja azt. Mintha minden egyes sor egy újabb nekigyűrkőzés (egy újabb kockázat), egy újabb felsajgással járó testi aktus lenne. Az idő szövegszerűvé válik, a szöveg pedig színtiszta aktualitásként tárulkozik elénk – minden gondolatnak pontosan egy sor jut, ugyanaz a szűk hüvely, ugyanaz a néhány másodpercnyi feltárulkozás – még mielőtt helyet követelne magának egy újabb, frissen rétegzédő jel-en-lét. Nem is közlés ez, sokkal inkább valami ösztönszerű, önműködő aktus, folytonos törlés és folytonos újraírás, hiány és jelenlét véget nem érő játéka – a kihirdettetik eleven, ünnepélyes, alig tetten érhető létmozzanata. Bármi álljon mögötte, öntudatra ébredés vagy ellenkezőleg, a megszállotság kábulata, biztos, hogy infánsból a szemünk előtt felnőtt szubjektum lesz – ahogyan a német mondaná, jemand wird mündig, egyszóval nemcsak használni, hanem uralni kezdi a nyelvet, bár ez így megint kérdéses, hiszen ahogy már mondtuk, könnyen lehet, hogy ez az enigmatikusan töredezett nyelv az, aki diktál, és aki valami regresszív kényszer által hajtva, saját maga fikciójában fürdőzik („MEG TUDOM INNI A SAJÁT TORKOMAT” – szól az egyik záró sor, mintha egy Nárcisz beszélne onnan belülről). Minden sor egy eleven, nyitva hagyott projekt: minden textuális nekigyűrkőzés egy-egy üresbe eresztett kockadobás. Meglehet, hogy maga a szöveg a test, a fekete skatulya pedig csupán egy parergon, egy alkalmi burok, egy jól-rosszul funkcionáló ruha – vagy ahogy Borbély Szilárdnál meg van írva: „A Test csupán csak Gondolat, / szavak pozitúrája, / jelek, ragok ruhája. / A vágyból szőtt hálóba/ gabalyodó akarat”. A végén persze úgyis minden darabjaira hullik. Semmi nyom nem marad végül, csak a puszta tér – a fekete test pár pillanatra elnémul, noha belsejében, mint valami magházban, már ott szunnyadnak a következő létesülés nyelvi spórái. Bármennyire is várjuk a véget, vagy szeretnénk felgöngyölni a kezdetet: a nyelvből, úgy látszik, nincs kiút.Shilpa Gupta 24:00:01 című műve január 26-ig látható a budapesti Műcsarnokban.Csanda Máté