Az "arab tavasz" három tanulsága

Ekkor még kevesen jósolhatták volna meg, hogy ez az esemény lesz a gyújtószikrája annak a jelenségnek, amit ma "arab tavasznak" hívunk.

A tüntetések gyorsan terjedtek országszerte, Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnöknek pedig négy héten belül Szaúd-Arábiába kellett menekülnie, miután sem nyomásgyakorlással, sem reformok ígéretével nem volt képes elfojtani a tiltakozásokat.

Egy nappal Ben Ali távozását követően, január 17-én újabb fiatal férfi gyújtotta fel magát az egyiptomi parlament közelében. Egy héten belül szervezett tüntetések kezdődtek a kairói Tahrír téren, ahol a hosszú ideje uralkodó Hoszni Mubarak egyiptomi elnök távozását követelték, aki végül február 11-én adta át a hatalmat a hadseregnek.

Azóta a politikai átmenetek némi haladást eredményeztek a szóban forgó országokban. Tunéziában az arab tavasz következményeként októberben választások zajlottak, s az újonnan megválasztott parlament november 22-én tartotta alakuló ülését. A választásokon győztes mérsékelt iszlamista Ennahda (Újjászületés) párt koalíciós megállapodást fog kötni egy liberális balközép-párttal. Miközben Tunézia elkerülte az egyiptomi, líbiai, szíriai és jemeni felkelést jellemző, megdöbbentő erőszakot, az új kormánynak további kihívásokkal kell szembenéznie a demokratikusabb politikai rendszer felé vezető átmenet során, beleértve az új alkotmány összeállítását.

Egyiptomban a hadsereg közreműködött Mubarak elmozdításában, ám a demokratikus reformok irányában tapasztalható lassú előrehaladás, az iszlamisták és a kopt keresztények közötti halálos összecsapások, az izraeli-egyiptomi határon lévő feszültség és a Tahrír téren folytatódó tüntetések kemény leverése a november 28-án esedékes választások ellenére sem jósol szép jövőt az országnak. Az egyiptomi hadsereg láthatóan továbbra sem akarja ténylegesen kormányozni az országot, ugyanakkor kiváltságos pozícióját sem akarja feladni, amely politikai befolyást, valamint ellenőrzést biztosít számára a legjelentősebb gazdasági vállalatok felett.

Az arab világ többi részén úgy tűnik, hogy a régi rezsimek mindenáron hatalmon akarnak maradni. Jemenben a válság  - amely jóval az arab tavasz kezdete után nyelte el Ali Abdullah Száleh rezsimjét - annak ellenére sem került közelebb a megoldáshoz, hogy az államfő végre beleegyezett egy átmeneti terv végrehajtásába az Öböl-menti Együttműködési Tanács támogatásával. Ennek alapján Száleh alelnökének adja át a hatalmat, további 3 hónapig megtarthatná elnöki tisztségét, valamint mentesülne a felelősségre vonás alól. Korántsem meglepő ugyanakkor, hogy a november 23-án aláírt átmeneti terv ellenére Jemenben töretlen az erőszak.    

Bassár el-Aszad a tüntetések áldozatainak egyre növekvő száma ellenére továbbra is hatalmon van Szíriában. Az eredetileg békés tüntetések - mint az arab tavasz során másutt  is - Szíriában szintén fegyveres felkeléssé alakultak, itt ugyanakkor nem létezik egységes politikai ellenzék. Az Arab Liga - habár nem egyöntetűen, és eddig mindössze fenyegető szankciókkal - fokozta az Aszad-rezsimre nehezedő nyomást, Franciaország pedig a líbiai eseményekre emlékeztető módon humanitárius folyosók és biztonsági zónák kialakítását sürgeti Szíriában a civilek védelme érdekében és elismerte az ellenzéket.

Líbia továbbra is elkülönül az arab világ többi országától, ám az okok nem nevezhetőek teljes egészében pozitívnak. Az ország továbbra is megosztott, s az átmeneti kormányt csak november 24-én iktatták be, több hétig elhúzódó hatalmi harcok, feszültségek és néhol a fegyveres bandák között kirobbanó súlyos erőszak után. Megválaszolatlan kérdések övezik a többi közt Kadhafi meggyilkolásának  körülményeit, illetve azt, hogy a líbiai hatóságok képesek lesznek-e igazságos eljárást biztosítani a bukott diktátor fiának, Szeif al-Iszlámnak.

Még egy év sem telt el az arab tavasz kezdete óta, így korai lenne megítélni annak eredményeit, mégis érdemes lehet levonni néhány tanulságot. Ilyen például, hogy a tekintélyelvű kormányzásból történő átmenet erőszakos folyamat, amelyben valószínűleg minden résztvevő követ el visszaéléseket. A sarokba szorított rezsimek ráadásul kétségbeesetten kapaszkodnak a hatalomba, a felkelők pedig győzelmük esetén nehezen állják meg, hogy ne álljanak bosszút a régi vezetés tagjain. Másodszor: a különböző lázadó csoportok ugyan egyetértenek a régi rezsimek leváltásának vágyában, ugyanakkor eltérő okok motiválják őket és legtöbbször nincs közös jövőképük.

Ennek eredményeképpen - s ez a harmadik tanulság - a régi vezetés távozása nem vezet automatikusan békéhez, stabilitáshoz és demokráciához. Ezért évekre, ha nem évtizedekre lesz szükség az arab tavasz következményeinek teljes megértéséhez.