Utószó gyanánt

Fonzi, tulajdonképpen a címben olyan levélfélére is utalhattam volna, melynek megírását a garamkövesdi könyvbemutató után a Párkány—Érsekújvár szárnyvonalon, majdnem átszálláskor a Léva felé tartó személyben fontolgattam. Most végre hazaértem, s íróasztalomhoz ültem, hogy mindazt leírjam, ami fejemben kavarog. Kikívánkozik belőlem egy utószónyi levélszerű vallomás kötetem megjelenése kapcsán; eredetileg a Ki ott fenn a söröket csapolod címet szándékoztam adni most írandó soraimnak.

Talán azzal kezdeném, Fonzi, hogy nem vagyok határtalanul boldog második könyvem megjelenésével. Mikor az összeállított anyag utolsó simítgatásait végeztem, s mikor végérvényesen elküldtem a kéziratot a kiadónak, hiányérzetem támadt: megszakadt az a folytonosság, amit tavaly nyáron, aztán az őszi éjszakákba nyúló estéken veled és regényhőseinkkel töltöttem. Örömforrást nyújtottak ezek az esték. Egyszer Szigeti Laci kérdezte meg tőlem, mikorra akarok elkészülni a regényemmel, azt válaszoltam hirtelenjében, hogy nem is akarom, sose szeretném befejezni. És lám! Nem teljes az életem a teremtett regényvilág nélkül. A hiányt a történetek újraolvasása töltötte be némiképp. S aztán az esték ihletett csendjére áhítoztam, amikor folytathattam a történetek szövögetését. Új erőre kaptam, mikor visszazökkentem a „daliás időkkel” fémjelzett húszas évekbe.

Azt hiszem, Te is így élvezhetted ezt, amikor egykori egyetemi társaid alakmásait a Trianon előtti idők regényvilágába helyezted. Egy napon, mikor meglátogattalak, az írógépedbe fűzött hártyavékony lapra tekintettem, s akkor találkoztam először Schön Attila, Stofek Tamás és társaik nevével. Aztán Béla von Goffára is ráakadtam, mi fölöttébb felcsigázta érdeklődésemet. Olyannyira, hogy asztalodhoz ültem, s kérésemre Te magad diktáltad gépbe füzeted egy-két oldalát; ez az a rész volt, „melyben Pepík Zefstein és Herr Vincenzó a Társaság-szigetekre utazik, ám egy viharban zátonyra futnak, s kis híján odavesznek”. Közben nagyokat kacagtam, amint felidéztem egykori szobatársainkat a bádoglavórba áztatott lábukkal…

Neked is mosolyra biggyedt szád kitörő kacagásomra. Mikor lementünk sörre, arról faggattalak, mi vezetett arra, hogy pozsonyi diáktársaidról írj. Egyetlen mondatba sűrítetted válaszod, magam is meglepődtem ezen: „Mert a barátaim vagytok.”

Végül is legendás regényhősökké nőtték ki magukat barátaidnak tartott diáktársaid: a szeszek illatát már hat mérföldről megérző Stofek Tamás, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzó, a politikai pályára lépő Pepík Zefstein, a hősszerelmes (?) Béla von Goffa személyében. Igaza van Németh Zolinak, aki egyetemi regénynek nevezte Borkopf-köteted. Ja, és a felsorolásból majd’ kihagytam korcsmárosi szerepedet.

Még végig sem olvastam félbemaradt regényedet, mikor Hizsnyai Zoli hívott fel, hogy írjak a Kalligram rólad szóló számába. Csak egy szösszenetre futotta, mivel nem tudtam megbékélni azzal, hogy Te csak úgy ukmukfukk fogod magad és elköltözöl egy más dimenzióba. Azon veszem észre magam, hogy a Te kocsmádba, a Borkopf-világodba menekülök írásomban. S ekkor találtam meg azt a hangot, a hangod s talán a hangom is, mely némiképp enyhíteni tud elköltözésed fájdalmán. De mondhatnám azt is, hogy Grendel Lajos provokált ki kötetedhez írt utószavának egy mondatával: „Legendás figuráinak alakmásai is itt élnek még közöttünk, csak nem lesz senki, aki híres (vagy inkább hírhedt) cselekedeteikről beszámoljon.”

Mint akit leforráztak. Dühös voltam erre a mondatára s leginkább magamra, magunkra, tehetetlenségünkre, barátaidra, akiket regényedben szólítasz meg és keltesz újra életre.

Én is megőriztem a melyben… kezdetű fejezetcímeket, sőt Béla von Goffát is beszélyírónak tituláltam, akárcsak Te önmagadat. Játék ez a javából, Fonzi. Jól kifundáltad. Béla von Goffa mint hősszerelmes? És ez a szép a teremtett világban: ha van hozzá tehetséged (vagy merszed?), beleélheted magad egy donzsuan, akár irredenta, vagy ha a regény sodrása úgy hozza, perfid szerepébe. Te most nálam nem kocsmárosként, hanem Koch Aladár repülős barátjaként, hős aviatikusként szerepelsz. A regénybeli Gabinka alakján viszont nem változtattam, ezt így találtam szépnek és jónak. Szegény Thor Zoli barátunk maradt meg ugyanúgy Thor Zoltánnak, nem változtattunk egyébiránt jó hangzású német nevén. Vele naponta találkozom, de nem hinném, hogy párhuzamot kellene vonni az ő és regénybeli élete közt. Én sem tanárként, kántorként, családtagként írtam regényem. Vagy mégis? Nem tudom, de megtapasztaltam az írás adta örömöt, az elrévülést. Neked köszönhetőleg, Fonzi. Nem az erkölcsi kötelesség, a szükségszerűség íratta meg velem a Béla von Goffa-emlékezést, s ez az a kérdés, amelynek megválaszolására most nem vállalkoznék, de annyi bizonyos, hogy akiket Te is és én is megörökítettünk, meghatározó egyéniségei, karizmatikus figurái voltak pozsonyi diákéveinknek.

Fonzi! Lassan befejezem levelem. Pedig még sok mindenről akartam Neked írni. Arról is, hogy a Horger Antal szerepében tetszelgő nyelvészprofesszorod által kinyilatkoztatott egyetemi elbocsátásodra sem rendült meg benned a világ. Takács Jutka vigasztalgatott, tudom, jólesett neked, de sosem voltál más vigaszára rászorulva; az is jólesett neked, mikor Mózes Bandival elmentem apukád temetésére, akkor figyeltünk fel a tetemház kifejezés finomságára, nálunk másként mondják. Arról is akartam írni, mikor Szigeti Lacinál szálltunk meg hegyfarki túrázásunk után, a leíró magyar nyelvtan vizsgára készültünk, a képzőket magoltuk, míg meg nem akadt szemünk a vajdasági Új Symposion egy-egy régebbi számán…

De most már nem folytatom, mert nem az emlékezés céljából ragadtam tollat. Egyszer Simon Attila (Koppány) rukkolt elő azzal az ötlettel, hogy a Te tiszteletedre jönnénk öszsze egykori barátaid, ismerőseid, s akkor feleleveníthetnénk egyetemi éveinket, s a megivott italmennyiség számláját stílszerűen megőriznénk. Hátha sor kerül erre is.

Fonzi, nem is tudod, milyen örömöt szereztél nekünk, barátaidnak, hogy megörökítettél bennünket, legalábbis én Béla von Goffaként így érzem. Legfőképp a magad szórakoztatására és élvezetére tetted ezt. Megtapasztaltam, jó abban a teremtett világban lenni, ebben a szertelen műfajban: a regény világában csapongva szertelenkedni. Csak toll és papír kell hozzá.

Fonzi, a barátaiddal való találkozás semmiképp sem marad el. Legyen az akár idelenn, megidézett emlékeinkben, akár odafenn, hol Samuel Borkopfként légi masináddal szeled a levegőt, csapolod a mennyei sört…

Hajtman Béla