Túl mélyek lettek a lövészárkok

Az előző ciklusban a Híd frakcióvezetőjének tanácsadója volt, a koalíció megalakulása után azonban nyíltan bírálta a pártot. Úgy véli, az országnak mélyreható reformokra van szüksége, ezek végrehajtására azonban nem sok esélyt lát. Gál Zsolt politológus, a Comenius Egyetem oktatója. 

A választások után a Híd környezetéből szinte egyedüliként bírálta a pártot. Miért? 

Először is tegyük helyre a szerepemet: én független tanácsadóként tevékenykedtem a Hídban, akit ugye arról kérdeznek, amiről akarnak, és nem biztos, hogy meg is szívlelik a tanácsait. Azt pedig mindvégig tudta rólam a pártvezetés is, hogy ha bármilyen formában együtt kívánnak működni a Smerrel, én ebben nem vagyok hajlandó részt venni. És mivel koalícióra léptek, számomra egyértelmű volt, hogy távoznom kell. 

Ön szerint a választások előtt volt már arra utaló jel, hogy egy ilyen forgatókönyv készül? 

Ehhez két dolgot fűznék hozzá. Az egyik, hogy a legnagyobb hibának azt tartom, hogy a párt még a választások előtt nem zárta ki egyértelműen a Smerrel való együttműködést, ez ugyanis mind morális, mind pragmatikus szempontból jót tett volna a Hídnak. A másik pedig az, hogy csak egyet tudok érteni Ivan Mikloš volt pénzügyminiszterrel, aki azt írta, nem tudja ugyan, hogy megegyeztek-e előre a koalícióalakításról, de ha megegyeztek volna, nem cselekedtek volna másként, mint a valóságban. S valóban, engem is sokkolt, hogy a Híd meg a Sieť milyen gyorsan és milyen olcsón adta el magát a Smernek. 

Ön szerint tehát volt más lehetőség? Reálisnak látja a jobboldali kormány létrejöttét? 

Nem gondolom, hogy működőképes lett volna egy ilyen koalíció, mert tényleg aknamező lett volna, ez az érvelés tehát elfogadható. Mindazonáltal azt gondolom, legalább meg kellett volna próbálni létrehozni a jobboldali kormányt, már csak azért is, hogy a párt jobb tárgyalópozícióba kerüljön a Smerrel szemben. Így a választóknak is hitelesebben tudta volna a párt kommunikálni, hogy bár mindent megtett a jobboldali kormányért, nem jött össze, ezért be kell vetni a B tervet. Hozzáteszem, hogy én még így sem értettem volna vele egyet, de a választók szemében ez sokkal elfogadhatóbb lett volna. 

Valamerre azonban lépnie kellett a pártnak… 

Továbbra is azt mondom, hogy a legnagyobb hibát azzal követték el, hogy még a választások előtt nem zárták ki egyértelműen az együttműködést a Smerrel. Ha ezt a Híd úgy fél évvel a választások előtt megteszi, akkora mediális nyomás nehezedett volna a Sieťre és a KDH-ra, hogy jó eséllyel ők is ilyen egyértelmű állásfoglalásra kényszerültek volna. És akkor létrejöhetett volna egy erős jobboldali Smer ellenes összefogás, úgy, mint a 2010-es választások előtt, ami minden bizonnyal más választási eredményt hozott volna. A számok ugyanis egyértelműen azt mutatják, hogy a jobbközép választók megbüntették azokat a pártokat, amelyek nem voltak képesek világos nemet mondani Ficónak. 

Megbocsátják a választók a Sieťnek és a Hídnak ezt a lépését? 

Azt gondolom, a legnagyobbat a Sieť bukta, amelynek reális esélye volt arra, hogy egy új SDKÚ legyen belőle, s ezzel a lépésével gyakorlatilag lehúzta a redőnyt. A Híd is el fogja veszíteni a híveinek egy jelenetős részét – a szlovák szavazókat szinte teljes egészében, s nyilván nem kevés magyart is, itt azonban még korai lenne azt mondani, végleg befejezte a párt, mert ez még sok mindentől függhet. 

Például? 

Elsősorban attól, hogyan fog működni ez a kormány, mit sikerül általa elérni, s mi lesz a magyar–magyar együttműködéssel. 

A kormányprogramba kisebbségi téren elég ambiciózus célok kerültek, mint mondjuk a Kisebbségi Kulturális Alap vagy a kisiskolák megtartása. Lát esélyt arra, hogy mindez meg is valósul? 

Kisebbségi téren talán előrelépést tud elérni a párt, a kérdés csak az, hogy a választók számára ez-e a legfontosabb. Mert szerintem még a magyaroknál is csak másod- vagy harmadrangúak ezek a kérdések. Ami a legjobban érdekli a Híd szavazóit, az a déli régiók gazdasági fellendítése, a legnagyobb kérdés tehát az, vajon ezen a téren is eredményes lesz-e a párt, s ezt képes lesze hitelesen kommunikálni is a választóknak. Erről pedig nem igazán vagyok meggyőződve. 

Miért? 

Mert ami a leginkább hiányzik a déli régiókban, azok az autópályák és a gyorsforgalmi utak, amelyekből eddig egyetlen kilométer sem épült meg. Ez az alapfeltétele annak is, hogy jelentősebb beruházások érkezzenek a régióba. A közlekedési minisztérium viszont nem a Híd kezében van. A helyzetet még bonyolítja, hogy a 2014–2020-as uniós költségvetési időszakra már elfogadták a nemzeti operatív programokat, s ezekben már le vannak kötve a közlekedési infrastruktúra fejlesztésére szóló pénzek. A déli országrészt azonban ezekből teljességgel kihagyták. Azt nem állítom, hogy ezen már nem lehet változtatni, a jelenlegi helyzet azonban ez. Továbbá ne feledjük, hogy az összes gazdasági kulcsminisztérium, kivéve a közlekedést, a Smernél van, amely határozottan rajta akarja tartani a kezét a pénzeken. Mindebből én arra következtetek, hogy nem igazán várhatunk nagy gazdasági áttörést a déli régiókban az elkövetkező években. 

Ön hogy látja, melyek azok a legégetőbb problémák Szlovákiában, amelyeket pár éven belül kezelni kell? 

Itt azzal kezdeném, hogy Szlovákia akkora mértékben függ a külgazdasági helyzettől – nemzeti össztermékünk 85–90%-a exportra megy – hogy ez alapjában meghatározza a lehetőségeinket. Ha tehát az elkövetkező években nem lesz egy újabb nagy világgazdasági válság, ha az uniós integráció nem omlik össze, és nem lesznek nagyobb megrázkódtatások, simán el lehet képzelni, hogy mélyreható reformok nélkül is eldöcög az ország az elkövetkező négy évben. Ha viszont a felsoroltak közül bármelyik előfordul, már nagy bajban lehetünk. 
 

Melyek lennének azok a legfontosabb reformok, amelyeket most végre kellene hajtani? 

Vannak területek, amelyeket megreformáltak, de a Fico-kormányok aztán visszarendezték a dolgokat, például szétverték az egységes adót, nagyon meggyengítették a nyugdíjreformot, és gyakorlatilag tönkretették az egészségügyi reformot. Tehát mondjuk az adó- és a nyugdíjrendszer területén elég lenne visszatérni arra a szintre, ami az első Fico-kormány előtt volt. Viszont vannak olyan területek, amelyek gyakorlatilag a rendszerváltás óta változatlanul működnek – tipikus példa erre az oktatásügy, vagy olyanok, ahol a reformot nem igazán fejezték be, vagy teljesen eltörölték – ilyen mondjuk a közigazgatás vagy az egészségügy. Ezekben valódi strukturális reformokra lenne szükség, azonban rögtön hozzá is tehetjük, hogy ennek az esélye gyakorlatilag nulla. 

Miért? 

Mondok egy példát. Az egészségügy mélyreható változása elképzelhetetlen a következő három lépés nélkül: az első a nagy állami kórházak részvénytársaságokká alakítása és privatizálása, a második: az állami egészségbiztosítót, amely a piac kétharmadát uralja, fel kellene darabolni és ugyancsak privatizálni, hogy valódi verseny jöjjön létre. A harmadik lépés pedig az egykori, Zajac-féle szimbolikus húszkoronás illetékek visszaállítása. Nyilvánvaló, hogy egy smeres kormányzat számára ezek közül mindegyik elfogadhatatlan. 

Ha már az országot sújtó legkomolyabb gondokról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a korrupciót, amely lassan az első számú problémává fejlődött. Mi a hatása az állam valamennyi szintjét behálózó korrupciónak? 

Nyilvánvalóan a legkárosabb hatás abban van, hogy azt a két-három milliárd eurót, amely korrupciós csatornákon évente elhagyja a közköltségvetést, nem az oktatásügyre, a kórházakra vagy egyéb közérdekű célokra költik el. Ez a pénz természetesen nagyon hiányzik. Egy nagyon érthető példa: ha egy autópálya-beruházás nem lenne a valódi ár egyharmadával művileg megdrágítva, ugyanabból a pénzből egyharmaddal hosszabb utat lehetne megépíteni. Van a dolognak persze erkölcsi vetülete is, ami legalább ennyire káros: az emberek elveszítik a bizalmukat a politika iránt, s vagy teljes apátiába esnek, vagy a szélsőségek felé fordulnak. 

Mit lehet tenni ezen a téren? 

Ne feledjük, hogy a korrupció mértéke a társadalmi beágyazottságától függ. Ez pedig nálunk meglehetősen magas. Mert hiába szidja mindenki a korrupt politikusokat, alsóbb szinteken sokan vígan művelik. Például úgy, hogy nem kérnek számlát a szerelőtől, hálapénzt adnak az orvosnak, hivatalnoknak. Arra tehát ne számítsunk, hogy itt belátható időn belül skandináv szintű korrupció lesz, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk sokat a jelenség ellen. Az egyik nagyon hatékony módszer például az annyira utált privatizáció. Az ugyanis köztudott, hogy az állami cégeket a pártok kifizető ügynökségeknek használják. A másik nagy korrupciós csatorna a közbeszerzések és a nagy állami beruházások, amit nem lehet privatizációval megoldani. Azonban itt is sok mindent lehet tenni a közpénzek hatékonyabb felhasználásáért. 

Hogyan látja, lesz ezen a téren érezhető változás? 

Ismét szkeptikusnak kell lennem. A történet ugyanis két részből áll. Az egyik az intézményi keret – a szabályozások, amelyekkel nem állunk annyira rosszul. A másik dolog viszont az, hogy ki alkalmazza ezeket az előírásokat, s itt már erős aggályok merülnek fel. Ugyanis látható, hogy a bűnüldöző és igazságszolgáltató szerveket, a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságokat, egészen az Alkotmánybírósággal bezárólag személyileg úgy állították fel, hogy pont az ellenkezőjét tegyék a dolguknak, tehát ne nyomozzák ki, ne emeljenek vádat s ne ítéljék el a korrupt politikusokat. Nehezen tudom elképzelni, hogy megtörténne nálunk az, mint mondjuk Csehországban vagy Romániában, hogy az igazságszolgáltatás egy része függetleníteni tudná magát, s jogerős letöltendő ítéletek születnének magas rangú politikusokkal szemben. 

Végül térjünk vissza a magyar vonalra. A választások után felerősödtek az összefogást sürgető hangok. Ön hogy látja ezt? 

Először is azt szeretném elmondani, miért csalódott sok szlovákiai magyar értelmiségi – beleértve magamat is – a Híd koalíciókötésében. Ugyanis nagyon jónak tartottuk az alapgondolatot, amelynek mentén a Híd létrejött. Nevezetesen, hogy legyen egy multietnikus, polgári elveken alapuló jobbközép erő. S nagyon biztató volt a párt indulása is, beleértve azokat a szlovák személyiségeket, akik később csatlakoztak. S most úgy érezzük, ezzel a lépésével a Híd nem csupán saját magát viszi a sírba, hanem ezt az alapgondolatot is, aminek következtében lehet, hogy nagyon sokáig nem lesz még hasonló életképes projekt a hazai politikai színtéren.  Ami pedig az együttműködést illeti, pragmatikusan nézve könnyen lehetséges, hogy ez lesz a két magyar párt egyedüli esélye arra, hogy egyáltalán bejusson a parlamentbe. Persze a politikában gyakran előfordul, hogy mindent kipróbálnak, mielőtt a legkézenfekvőbb megoldást választanák. Tartok attól, hogy a lövészárkok olyan mélyek lettek a két párt között – s nem csupán legfelsőbb szinten, hanem regionálisan, sőt a választói bázist tekintve is –, hogy túl nehéznek bizonyul az egymás felé való közeledés. Látok egy olyan kockázatot is, hogy az MKP a háromszori bukás ellenére most mégis taktikázik, s megpróbálja kivárni, míg a Híd a kormányban „kivérzik”, hogy aztán teljes győzelmet arathasson. A Hídban pedig az az elgondolás érvényesülhet majd, hogy most ők vannak pozícióban, ők tehetnek reálisan a magyarlakta területekért, ezért hozzájuk kell igazodni. Ez a két hozzáállás nagyban megnehezítheti az összefogást. Persze a kényszer nagy úr, s lehet, hogy a támogatottsági mutatókat látva majd feleszmél mindkét párt, erre azonban inkább a ciklus vége fele közeledve látok esélyt.