Trón, serbli

A szeptember 11-i katasztrófa után egyre-másra jelentek meg az eseményeket feldolgozni hivatott kötetek. Még az egyik kereskedelmi televízió butuska hírolvasónője s a pártatlanságra nem mindig törekvő beszélgetőműsort vezető riporter is megszólítva érezte magát. Ez utóbbi ráadásul verseket adott közre… ĺgy tehát azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, e sorok írója meglepődött, mikor az események után „gyanús hirtelenséggel” megjelent Barak László Úgyis kicsinálnak c., rendkívül igényes kiállítású kötete. Na már megint egy ilyen! — gondoltuk.

Hogy ez nem így van, arról (a kötet elolvasása és) a Cs. Liszka Györgyi roppant izgalmas „beszélgetőkönyvében” megjelent interjú győzött meg. A szerző(i önmitizáló szándék) szerint a hétköznapi verseket tartalmazó kötetnek idén kellett volna megjelennie, alkotójának ötvenedik születésnapjára, csak a történelem közbeszólt, a magát „Amerika-imádónak” valló szerző — akinek ezt megelőző, 1992-ben megjelent Inzultusok kora c. kötetében két New York-vers is van — „találva” érezte magát.

ĺgy született meg ez a kötet, melyben a borító ellenére egyáltalán nem túlzó a terrorcselekményre reflektáló megszólalás, így kijár neki, hogy verseskötetként, ne álcázott publicisztikaként olvassuk.

Már az első olvasás után nyilvánvaló, a jól szerkesztett kötet koherens(nek látszó) belső utalásrendszert működtet, s ebben kulcsszerepe az első helyre, kötetnyitó pozícióba került Ideértem hát c. versnek van, mely tartalmazza a híd és a (Nagy) Folyó vezérmotívumokat; ezek köré a(z emberiség több ezer éves kultúrtörténete során méltán túlterhelt) metaforák köré csoportosul Barak verseinek egy lényeges vonulata. A „híd pillérén gubbasztó” sakál abszurd képe már előrevetíti a híd funkciótlanságát. A Hídpróba c. vers hídja ugyan kész, de a vers végkicsengése — mely a nemzeti kánonban erős pozíciójú Gondolatok a könyvtárban c. Vörösmarty-költeményt fordítja blaszfémiába — mégsem ennek pozitív képzetét erősíti: „ezt jól elbasztuk — / de férfimunka volt”. A Börleszk c. vers pedig haláltáncba torkollik, a hordót görgető János és „vele a bagázs is” vízbe fúl, és a híd is odaveszik. A vers utolsó szava a filmszakadás, ez a kötet középső, mindössze egy versből álló, azonos című részére is vonatkoztatható, mely hasonló motívumsort épít fel, visszafelé. Ebben a versben a Nagy Folyó egyértelműen New York folyója, a Hudson, a „kénköves robajjal” leomlott „két bazi nagy torony” pedig a személyes térbe kerülve lényegül át személyes katasztrófává, „megszentségtelenítve az otthont”. A Szappanopera c. vers Nagy Folyója már ennél jóval általánosabb, mitikusabb, a halál folyóját jelképezi. A vers így „túlvilági” perspektívából beszélve tesz hermeneutikai körbe záródó megállapításokat a világról. (E versből helyenként mintha leheletfinom József Attila-reminiszcenciákat vélnénk kihallani.) Ezt a kettősséget egyesíti az Ideértem hát c. vers, mindez azonban csak többszöri olvasás után tárul fel a figyelmes olvasó előtt: a „meztelen felhőkarcolók” (nyilván?) a borítón ikonográfiailag is megidézett New York képét hozzák mozgásba, a sakál pedig a mitológia felé nyit, gondoljunk csak a sakáltestűként vagy sakálfejűként ábrázolt Anubisz istenre, akit általában kutya (sakál?) kísért (vagy a Hádész kutyáira). Ezt erősíti a vers utolsó mondata is, aporiát sugallva: „ideértem hát / szárnyak nélkül is // a másvilágra”.

Van a kötetnek két „ötvenéves” verse is, a véleményünk szerint csak alkalmiságában értékelhető Az Isten, éltesen…, ill. az ennél sikerültebb, frivolitásra „kifuttatott” Mi, ötvenévesek. Ez utóbbin szemléltetnénk, milyen strukturális elemek biztosítják Barak László verseinek kohézióját. Barak e kötetében szereplő verseiben rímet ritkán fedezhetünk fel, időmértéket olykor belehallani vélünk. A szerző távoli asszonáncokkal dolgozik, melyek azonban még kellően közel vannak ahhoz, hogy összetartozónak véljük őket. Ennek egy különösen jó példája olvasható e versben: „elkérjük a baksist / a szoknya alá / ha benyúlunk még itt-ott / nem keresünk tiltott titkot / tudjuk mi a lényeg / kiröhögjük őket / az egyszeri kamaszt meg a bakfist —”.De (a kötet megjelenésekor még nem) az ötvenéves szerzőtől „elvárt” összegzésfélét nem ezekben a versekben találjuk, hanem a kötet néhány, a Vanitatum vanitas-költészettel rokonságot mutató versében. Ezen versek beszélője szerint „úgyis mindegy / úgysem mindegy / ami van / — csak a látszat” (Ciklus); „a teremtés / íme van / ahogy volt / minden ugyanaz” (Újra születni); „trón /serbli / hinta — /egyre megy” (Csúcsrajárók).

De voltaképpen tényleg mindegy, mert — ahogy azt az Énkormányzat c. versben olvashatjuk — „úgyis kicsinálnak”.

Kocur László