Természet, Élet, AUA

Egyes irodalmi alkotások komoly kérndéseket vetnek fel; más alkotások elnlenben „csak” egyes olvasók számára vetnek fel komoly kérdéseket. (Sőt az újraolvasókkal még az is előfordulhat, hogy egy mű annak ellenére vet fel komoly kérdéseket a számukra, hogy a korábbi befogadás során ezt egyáltalán nem tette.) És persze olyan alkotások is vannak, amelyek nem vetnek fel komoly kérdéseket — ezekre nem érdemes a szót vesztegetni. Még mielőtt túlságosan elmerülnénk az efféle osztályozás jogosultságának megítélésében, azt javaslom, nézzük meg inkább, mit tekinthetünk komoly kérdésnek.

Bármely kérdés, amely az olvasás során visszacsatolódik az életvilág összefüggéseibe, és a befogadónak önmagáról és a világról alkotott felfogását módosítja, komolynak minősül. Az ilyen kérdés többnyire magában foglalja az idő mindhárom dimenzióját: az olvasás jelenében visszautal a tapasztalatok múltjára, s egyúttal — elvárásként — előrevetíti a jövő távlatát. Éppen ez a jellemzője teszi lehetővé, hogy túlmutasson az egyes ember életvonatkozásain, s tágabb, antropológiai vonatkozásokra tegyen szert. Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy a kérdés érinti az emberiség „közös sorsát”. Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal, hogy éppen ez a „közös sors” válhat olyan jelszóvá, amely alkalmas a legkülönfélébb ideológiák hordozására. Ilyen esetben a „komoly kérdés” hajlamossá lesz az átváltozásra, és felhívássá válik.

Kinek ne jutott volna már eszébe, hogy mi lesz a világgal (a természettel, az emberekkel) néhány évtized múlva. A negatív utópiák és egyes, a science fiction „műfajába” sorolható szövegek — egyebek mellett — ezt a kérdést igyekeznek meglovagolni. A fikció „jövőteremtő” képességét kamatoztatják, miközben narratív forgatókönyveik a legkülönfélébb lehetséges jövőképekkel szembesítik az olvasót.

A Daniel Levicky Archleb és Upor Tonuzaba „szerzőpáros” által jegyzett AUA és ATUA című, az elmúlásról szóló regény egy feltételezett „katasztrófakorszak” utáni időben játszódik. A nukleáris robbanások hatására a levegő, a víz, a talaj szennyezetté válik, felbomlik a természet egyensúlya, az élővilág rohamos pusztulásnak indul. Az emberek egy része rablóbandákba tömörülve öl, fosztogat és félelemben tartja a lakosságot. Megfékezésük érdekében jön létre az őrök „kasztja”. Az őrök nagy állóképességgel rendelkező, különleges felkészültségű fegyveresek. Akcióikat általában egyedül vagy kisebb csoportokban hajtják végre, áldozataikat rendszerint intim pillanataikban éri a halál. Vezetőjük, Podyep Csvahtli kezdetben fegyveres természetvédő csapatnak szánja a szervezetet, ám tevékenységük hamar túlnő az eredeti szándékon. Amikor kihirdetik „ellentmondásosan erőszakellenes programjukat”, már nem csak a garázdálkodók ellen lépnek fel — céljuk a civilizáció megszüntetése lesz.

A könyv az emberről szóló tradicionális beszédmód meghaladására tesz kísérletet. Szembeszegül azzal az antropológiai axiómával, mely az ember feladatát a „világ humanizálásában” látja. Ennek megfelelően módosul a könyv teremtett világának értékrendje; a hierarchia csúcsán már nem az ember (az emberi élet) foglal helyet. Szembetűnő ez a test ábrázolásakor: az akciófilmeket idéző véres jelenetek rendkívül pontos és szenvtelen leírásai azt sugallják, az ember is „csak” testből van, amely megcsonkítható, széttrancsírozható. Az emberek halála nem kitüntetett része a természet és a földi élet teljes pusztulásának. Az AUA és ATUA olyan történetet mesél el, amelynek az ember csak az egyik, de nem a legfontosabb szereplője. Szerepe mindazonáltal ellentmondásos, hiszen ő a létrehozója a „legfőbb rossznak”: a civilizációnak. A civilizáció nem csak a természetet dönti romba, de elnyomja magát a személyiséget is (126—127.). Ebben a szituációban az embernek két lehetősége marad: vagy megpróbál elmenekülni a civilizációból, vagy szembeszáll vele. A könyv szereplői ez utóbbit teszik.

Podyep Csvahtli megszövegezi az Őrök kiáltványát, amelyben — egyebek között — civilizációellenes aktivitásra szólít fel mindenkit (84—86.). A kiáltvány szövege meglehetősen eklektikusnak hat, s a figyelmes olvasó tekintetét aligha kerülheti el az alábbi két ellentmondás: 1. a kiáltvány egy ideológia ellenében íródik, miközben maga sem mentes az ideológiától, 2. szót emel az erőszak ellen, de programja az erőszakon alapul. Ez a két ellentmondás már csak azért is figyelmet érdemel, mert nemcsak a kiáltványban érhető tetten, hanem a szöveg egyéb helyein is. Nézzük először az első esetet!

A Podyep, és később a Daniel vezette őrök feladata, hogy végezzenek mindennel és mindenkivel, ami és aki a civilizáció termékének tekinthető. De kikről is van szó valójában? A Kiáltvány kilencedik pontja így hangzik: „Elég volt a fehér ember uralmából: most valami egészen más következik!” Az első számú ellenség tehát a fehér ember (úgy általában?!) lenne. Ezt támasztja alá a következő kijelentés is: „Az öltönyös, aktatáskás, sikeres fehér férfi volt az, akit a fiatal lázadók megvetettek.” (55.) Mindenki rossz tehát, aki fehér, és öltönyt visel? Bizony, az őrök emberképe ennél nem sokkal tűnik bonyolultabbnak. Eszerint vannak a roszszak, ezek két csoportra oszthatók: a. politikusok, katonák, olajbárók, drogkereskedők (és társaik), b. a szolgalelkű tömeg, amely hagyja magát befolyásolni és nem hajlandó öntudatra ébredni. És persze vannak a jók: a természetvédők, az őrök. Talán nem kell bizonygatni annak a nézetnek a naivitását és ingatag voltát, amelyik hajlamos arra, hogy az embereket a jó/rossz kategória szerint csoportosítsa. Az őrök ideologikus gondolkodásmódját kitűnően szemlélteti az is, ahogyan a könyvekkel bánnak: Mua és Podyep csak azért látogatják az egyetem könyvtárát, hogy „ráleljenek azokra a könyvekre, amelyek vagy megerősítik nézeteiket, vagy még fokozzák azok intenzitását.” (75.) Szó sincs arról, hogy nézeteiket konfrontálják mások nézeteivel, a könyvektől pusztán megerősítést várnak. A könyv számukra nem a gondolkodás, hanem a társadalomellenes cselekvés „segédeszköze”.

Felmerül a kérdés: minek/kinek a nevében cselekszenek? Az Őrök kiáltványának és Podyep belső monológjainak tanulsága szerint tetteik mozgatója AUA, vagyis Természet Anyánk. Ő (?) az, aki/ami védelemre szorul a civilizációval szemben. Podyep, miután lemészárolta az erotikus divatmagazin két szerkesztőjét, az életben hagyott modellt így okítja: „…azokat akarom elpusztítani, akik nem vetik alá magukat a természet törvényeinek.” (127.) Ám a természet maga nem bírható szóra; az tehát, hogy ki veti alá magát a törvényeinek s ki nem, mindig emberi döntés függvénye. Erős a gyanú, hogy a Podyep hivatkozási alapját képező „természeti törvények” valójában nagyon is emberi törvények. Az őrök az ideológia zsákutcájába futnak: elvetik a civilizációt, hogy helyette a természetet (Természet Anyánkat) tegyék meg instanciának. E gondolkodásmód pedig, mint kiderül, rövid úton elvezet az anarchia gondolatához: „Mert a szabad ember arra megy és azt csinál, amerre és amihez kedve van.” (129. — kiemelés az eredetiben)

Az őrök gondolkodásának antropológiai foglalatát a kiáltvány 24. pontja fogalmazza meg: „Először a Természet, aztán az ember!” Ez a szemlélet megkívánja a „világ humanizálásának” eszméjén nevelkedett olvasótól, hogy eltávolodjon bevett normáitól. Különösen az őrök gyilkolásról vallott felfogása készteti egy radikálisan új perspektíva felvételére. Podyepék ugyanis gyakran és lelkiismeret-furdalás nélkül ölnek. Úgy vélik, ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megóvják Természet Anyánkat, noha tisztában vannak e programpontjuk önellentmondásaival. „Utálom az erőszakos férfiakat. Remélem, mindet sikerül megölnünk.” (48. — kiemelés az eredetiben) Ha az olvasó hajlandó lesz elfogadni ezt a paradox logikát, akkor az olvasás olyan „hellyé” válik, ahol az olvasó abszolút morális szabadsággal rendelkezik; időlegesen felfüggesztheti azokat az erkölcsi normákat, amelyek meghatározták az olvasás előtti gondolkodásmódját. Feltehetőleg azonban ez a felfüggesztés csak az olvasás idejében érvényes, a könyv befejezése utáni időben az olvasó (valószínűleg) „visszatalál” az olvasás előtti állapotához. (Hacsak nem úgy olvas, mint Podyep és Mua.)

A könyv szereplői a civilizáció elpusztítására szólítanak fel, és az ölés mellett érvelnek (134—136.). Vajon mennyire kell komolyan vennünk ezeket a gondolatokat? Úgy vélem, az AUA és ATUA szereplői szólamát folyamatosan destruálja a szöveg implikált szerzőjének ironikus retorikai stratégiája. Az őrök önkéntes felelősségvállalása (a természet megvédése, egy szebb jövő teremtése stb.) hiábavalónak bizonyul, hiszen gondolataik éppen azok között nem találnak visszhangra, akik érdekében a mozgalom életre kelt. Sorozatosan az értetlenség falába ütköznek, ám ezt mintha nem akarnák tudomásul venni. Példaértékű e tekintetben Druan Tikur epizódja, aki — minden megelőző felkérés nélkül — felszólal egy „néger szervezet” gyűlésén. Szenvedélyes szónoklata a fehér ember ellen irányul (noha ő maga is fehér) és a „fehérek vallása” ellen. A tömeg azonban nem hagyja kibontakozni az önjelölt szónokot, aki épphogy megússza ép bőrrel. Mint utóbb kiderül, az összejövetelt az egyház szervezte. Hasonló sorsra jut Podyep kiáltványa is. Az egyetemen hamar népszerűvé válik a dokumentum, a fiatalok illegálisan is terjesztik, bár „sokuk nem is igazán értette, miről szól az írás, de mivel be volt tiltva, ezért azonnal izgalmassá vált a számukra, és érdemesnek találták foglalkozni vele.” (86.) Podyep belső monológjai, helyenkénti naiv hangvételük révén ugyancsak fenntartják az ironikus olvashatóság lehetőségét. Akárcsak maga a kiáltvány, amelynek eklektikus szövege egyaránt merít a popkultúra, a zöldek, a különféle társadalomellenes csoportosulások és az emberi jogi aktivisták szövegrepertoárjából.

Az egyes szövegrészek ironikus olvashatóságán túl az irónia olvasási alakzata kiterjeszthetővé válik a szöveg egészére is. A zárlat ugyanis ironikusan zárójelbe teszi a korábban mondottakat, s pontosan ezzel kerüli el a direkt ideologizálás csapdáját. Az AUA és ATUA második részében (Az elmúlás és a halál könyvében) arról értesülünk, hogy a természet nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és röviddel a „katasztrófakorszak” után végleg megsemmisült. (Az ezt követő harmadik — és egyben utolsó — könyv csak stilizálja e megsemmisülést.) Hiábavaló tehát az őrök ténykedése, s pusztába kiáltott szó minden (akár az olvasó felé irányuló) felhívás a cselekvésre, a vég elkerülhetetlen. Felhívás, ha mégis van, „csupán” annyi: a „katasztrófakorszak” már elkezdődött. Keserű József