Szülőföldem szép határa...

Kisfaludy Károly ismert versének címét viseli a kötet címe, s ezzel is kezdődik a könyv, melyben Tipary László és felesége a Csehszlovákiában rekedt magyarság háború utáni keserveit, a hontalanság éveit dolgozták fel saját megélt és megtapasztalt sorsuk felől.

A könyv megjelenése előtt a szerző engem kért fel az Utószó megírására, s rám bízta a kiadás körüli teendőket is. Miután végigolvastam a kéziratot, tudtam, hogy elvállalom a felkérést. Megfogott a könyv témája, hiszen annak idején a mi családunk is szenvedő alanya volt a deportálásoknak: konkréten a nagyszüleim és édesanyám. Őket 1947. január 24-én deportálták a csehországi Děkov—Nová Ves nevű falucskába... Előzőleg itt is katonaság vette körül a falut, majd az érintetteket teherautókkal a galántai vasútállomásra vitték. Közel egy hétig „utaztak” a fűtetlen marhavagonokban, és amikor megérkeztek, alig hittek a szemüknek: a cseh gazdák egymást túllicitálva válogattak az érkező családok között! Ahol kisgyermek vagy beteg, netán idős ember volt, az a család senkinek sem kellett. Nagyszüleim két gyermekkel — édesanyám akkor tizenkilenc, testvére pedig huszonegy éves volt — J. V. gazdához kerültek, ahol több mint két évig robotoltak, s ahonnan 1949 áprilisában jutottak haza, Felsőszelibe. Az egykori családi fészekben azonban akkor már szlovákok laktak, s nagyszüleim csak hosszú huzavona után kapták vissza a házukat. Megrázó történet ez, akárcsak Tipary Lászlóné és Tipary László visszaemlékezései — akik életük legszomorúbb pillanatait mondják el a könyv lapjain.

A rendszerváltozás után már ez a téma sem volt tabu: jó néhány kiadvány foglalkozott a történtekkel — többek között Janics Kálmán, Vadkerty Katalin, Vigh Károly vagy Szarka László remek kötetei —, de ők inkább levéltári kutatásaik eredményeit publikálták. Tiapryék munkája ezekkel szemben vérbeli dokumentumregény, melyben saját „élményeik” alapján idézik fel az akkori eseményeket, tehát személyes hivatalos okmányaik és fényképeik segítségével adnak hiteles képet átélt meghurcoltatásukról. Ugyanakkor nemcsak a deportálások és kitelepítések szörnyűségeit tárják az olvasók elé, hanem azokat a visszaéléseket is, melyekért az egyes hivatalokat terheli a felelősség. Bebizonyítják például, hogy a kitelepítésre vagy deportálásra szánt családokat a helyi önválasztott vezetők jelölték ki, és hogy sok esetben ők is magyarok voltak. Olyanok, akik évtizedekig vagy akár több generáción át egy faluban, egymás mellett éltek — s mégis listára rakták a szomszédjukat, a rokonukat...

A hírhedt 88. számú dekrétum például azt írja elő, hogy „azon munkákhoz, amelyek halaszthatatlan elvégzése fontos közcélokat szolgál, minden 16—55 életév közötti munkaképes férfit és 18—45 életév közötti nőt lehet kirendelni” — de azt is kimondja, hogy ez a rendelet kikre nem vonatkozik! Például a terhes nőkre, továbbá azokra a nőkre, akik legalább egy tizenöt évnél fiatalabb gyermekről gondoskodnak, vagy egyedül vezetnek háztartást... A dekrétum természetesen nem említ nemzetiséget, elvben tehát akár szlovák nemzetiségű munkanélkülit is el lehetett volna vinni. A valóságban viszont csak magyarokat hurcoltak el: fegyveres katonák és csendőrök kísérték őket a marhavagonokhoz. S persze nem is azokat vitték, akiknek nem volt munkájuk. Vagonba rakták azt a nyolcadik hónapban levő állapotos asszonyt is, akinek reszlovakizált a férje, noha ezt épp azért tette, hogy családja elkerülje a deportálást. De elvitték a hadiözvegy édesanyát is kétéves gyermekével, súlyos betegeket tizenöt év alatti gyerekekkel... A lovas gazdát azért, mert szép lovai voltak (nem is élte túl a deportálást, a lovait pedig a kitelepítő bizottság egyik tagja sajátította ki).

A helyi vezetők embertelenségei mellett arról is olvashatunk a könyvben, hogy miképpen viselkedtek a csehországi munkaadók. Sok esetben éhbérért dolgoztatták a családot, s csak hónapok múlva fizettek. S persze voltak Csehországban becsületes gazdák is, akik emberségesen bántak a hozzájuk beosztott „munkaerővel”, akik belátták, hogy nem munkanélküliek és nem háborús bűnösök kerültek hozzájuk, mint ahogy voltak itthon becsületes szlovákok is, akik sok családot mentettek meg a deportálástól.

A könyv szerzői a fasizmus és a protektorátus kegyetlenségeire is rámutatnak, akárcsak a kommunizmus pálfordulásaira. Sőt, egy csokor verset is olvashatunk, ezeket Tipary László a deportálások idején írta.

Végezetül még talán annyit, hogy a Szülőföldem szép határa... című kötet nagyon olvasmányos formában tárja fel a hontalanság éveit, egyszerű, szép és gördülékeny stílusban. Az idősebb korosztályban bizonyára felidézi a fájdalmas emlékeket, a fiatalabb nemzedék pedig megismerkedhet egy borzalmas kor valóságával. Sajnos, a könyv megjelenését Tipary Lászlóné született Nagy Margit már nem érhette meg, a társszerző és szeretett feleség 2000-ben örökre lehunyta szemét. Tipary László azonban az átéltek és a vállára roskadó hetvennyolc év dacára is ír: hű krónikásként jegyzi múltunk és jelenünk történéseit.

Oros László