Szép kilátások

Jakus Ildikó és Hévizi Ottó Ottlik-veduta című tanulmánykötetének borítóján Ottlik Géza csupán fél arcát fordítja felénk. Az arc másik fele rejtve marad. Hiába fordítjuk meg a könyvet, a hátsó felén nem folytatódik a kép. Nekünk kell kiegészítenünk a fotót.

Nem félrevezető kicsit ez a borító? Mintha azt sugallná, hogy nem ismerjük (eléggé) Ottlikot. Vagy csak félig ismerjük — ismertük eddig? Van még feltárnivaló az életműben? Annyi tanulmány, valamint Szegedy-Maszák Mihály 1994-es és Kelecsényi László 2000-es monográfiája után mondhatunk-e még újat a szerző műveiről, különösen legjobbnak tartott és legtöbbet elemzett regényéről, az Iskola a határonról? Az Ottlik-filológia új eredményeit látva igenlő választ adhatunk a kérdésre. Legutóbb Korda Eszter monográfiája világított rá az életmű eddig nem vizsgált összefüggéseire (Ecset és toll. Az Ottlik-próza vizuális narrációja. Bp., 2005), s az ismertetni kívánt könyv sem hagy kétséget afelől, hogy érdemes újraolvasni Ottlikot. Hogyan? Körültekintően és gyanakodva, lassan és tűnődve. Van még bőven azokból a kérdésekből, amelyeket okvetlenül fel kell tennünk a szövegeknek, s talán újra és újra magunknak is.

Jakus Ildikó és Hévizi Ottó egyaránt gyanakvó olvasók, nem hisznek el mindent és elsőre a szereplőknek, az elbeszélőknek, felülvizsgálják azok állításait — akárcsak a kritikusokéit. Az ő megközelítésükben ugyanis sem az Iskola, sem a Buda nem nyugvópontra kifutatott művek, nem egy vonatkozásban zavarba ejtően és nyugtalanítóan nyitottak. Az olvasónaplókba kívánkozó veretes vagy látszólagos lezserséggel megfogalmazott életbölcsességeket súlyos hallgatások, traumákról árulkodó csendek övezik, a mámor, az önfeledt boldogság törékeny pillanatai mögött feldolgozatlan problémák és megválaszolatlan kérdések húzódnak meg. Ezzel összefüggésben igyekeznek a szerzők feltárni azokat a retorikai stratégiákat, melyek az olvasó — gyakran nagyon rafinált — meggyőzését és figyelmének manipulációját szolgálják. Ezenkívül új intertextusok jelenlétére is felhívják a figyelmet (pl. A. C. Doyle, J. Verne, Kosztolányi Medve című verse).

Jakus Ildikó volt a „kovász”, az ő három tanulmánya indította arra a könyv másik szerzőjét, hogy újra végigolvassa az Ottlik-oeuvre-t. Hévizi Ottó a tragikus hirtelenséggel elhunyt társszerző nyomdokain indult el, az ő észrevételeit vetette alá a személyes Ottlik-olvasás próbájának, s igyekezett azokat továbbgondolni. Hévizi írásai teszik ki a könyv nagyobbik részét. Értekezői módszerének egyik sajátossága, hogy sokat kérdez, faggatja a szövegeket, lehetséges válaszokat fogalmaz meg, szembesít, mérlegel, következtet — nyomoz. Olyan közel hajol a szöveghez, amennyire csak lírai alkotások elemzésénél szokás. Olvasatában minden részlet jelentőséget nyerhet és gyakran nyer is: egy félmondat, egy szó, sőt, akár egy kérdőjel is. Olykor a szereplő bőbeszédűsége kelt gyanút, olykor meg az, hogy hallgat vagy halogatja a válaszadást.

Konkrét elemzői észrevételek ismertetésébe azért nem érdemes bocsátkoznom, mert csak azok számára válna érthetővé, akik maguk is szövegközelben vannak: épp most olvasták vagy olvassák Ottlik valamelyik regényét. Ha nem így van, beleolvasva az Ottlik-vedutába, úgyis csakhamar leveszik majd a polcról a Háztetőket, az Iskolát vagy a Budát. A szerzőpáros garantáltan kedvet csinál hozzá. S ez itt nem reklámszlogen akar lenni, mint ahogy az a kijelentés sem, hogy a kötet olvasása felér egy izgalmas nyomozással. A befogadó átélheti az olvasás, az értelmezés és a filológiai kutatás kalandját, miközben lassan átrajzolódik benne az Ottlik-prózáról alkotott eddigi kép. A nyomozásnál maradva. A szerző nyilatkozataiból eddig is köztudott volt vonzódása a detektívtörténetekhez, különösen Agatha Christie regényeihez, a Valencia-rejtélyben maga is megpróbálkozott a krimire hasonlító szöveget létrehozni, azt viszont eddig még nem tárták fel, hogy az Iskolában a műfajra jellemző elbeszélői poétikát érvényesített. Hévizi Ottó elemzéséből kiderül, hogy az ottliki narráció, mely az ismétlés, a variáció és a folyamatos kitérés elvén alapul, a krimikhez hasonló célokat követ: amint valami (a későbbiek szempontjából) fontos dolog kerül megemlítésre, az elbeszélő elkanyarodik a témától, és olyan események mesélésébe fog, amelyeknek (kezdetben legalábbis úgy tűnik) csak nagyon áttételesen van közük az előzményekhez. Ezek általában érdekes történetek, lekötik hát a figyelmünket, ismeretük „hasznos” is a későbbiekre nézve — s éppen ezért nem veszszük észre, hogy mi is a feladatuk: az, hogy eltereljék a figyelmünket, s így elfeledtessék velünk azt, ami függőben maradt. A szerző ugyan később visszatér a kiindulóponthoz, de addigra az olvasó már „meg van dolgozva”, s éppen csak déja vu fogja el: ezt mintha már olvastam volna... A detektívtörténet hagyománya nemcsak a narráció szintjén jelenik meg, hanem a második fejezetben, egy paródia erejéig, a téma szintjén is: a nagyváradi kémnők történetében meggyőzően mutatja ki Hévizi a Holmes-történetek háttérnarratíváját.

Hévizi kiváló arányérzékkel vegyíti a szoros szöveginterpretációt, a személyes hangú visszaemlékezést és a bölcseleti reflexiót; a narratológiai és stilisztikai jelenségek filozófiai kérdésfelvetésekbe hajlanak át, az irodalomtörténeti és filológiai áttekintéseket szubjektív elkalandozások keresztezik. Alapvetően nem az erős kijelentések jellemzik a kötetet, sokkal inkább az apró lépések elve szerint kibomló, kérdező és kételyeket ébresztő argumentáció, mely a mindenáron való meggyőzés helyett inkább együttgondolkodásra serkent — mint a jó esszé általában.

Nem túlzott Szilasi László, amikor azt írta a Litera irodalmi portál ajánlójában, hogy e könyv után újra kell kezdeni az Ottlik-olvasást, újra kell értékelnünk az életművet — tokkal, vonóval együtt.

Benyovszky Krisztián