Szabad lélekkel

A breviárium latin szó, első jelentése: papi zsolozsmás könyv, a második: szemelvénygyűjtemény valamely szerző vagy korszak (irányzat stb.) műveiből. A szó ez utóbbi értelmében a Madách-Posonium Kiadó Szabó Gyula-breviáriuma (Pozsony, 2001) inkább szöveggyűjtemény, mely a három évtizede elhunyt jeles (szlovákiai) magyar festőművész verseiből, önvallomásaiból, esztétikai megjegyzéseiből, valamint a róla szóló írásokból ad bővebb-szűkebb válogatást. A szép kiállítású, bár szigorúbb szerkesztést, határozottabb szöveggondozási szempontokat is elbírni látszó kötetet Sz. Haltenberger Kinga művészettörténész, a művész özvegye állította össze, elsősorban Szabó Gyula emberi-erkölcsi tartásának, illetve világ- és művészetszemléletének főbb hangsúlyaira figyelve, a munkásságát megvilágító elemzések tekintetében viszont nem egészen világos szempontok szerint. A válogatás képanyaga a grafikust mutatja be; a könyv rajzai, metszetei a lendület, az elsodró dinamika, a világformáló szuggesztivitás dokumentumai, a lágy líraiság, a borongós hangulat, a meditatív jelleg ezúttal csupán egyikre-másikra jellemző. A művész munkássága első szakaszának (szakaszainak) leheletfinom impresszionizmusát csupán egy-két rajza képviseli itt (A Szajna-parton, 1937; Önarckép, 1946), hogy meghatározó, erőtől duzzadó grafikai sorozatainak — Ecce Homo (1945—1946), Föld népe (1954), Emberek a hegyen (1956), Asszonyok (1956), Forradalom — élet (1963), Forradalom — szerelem (1963), Ecce vita (1963) — látomásos realizmusától eljussunk az életmű utolsó szakaszának kozmikus konstrukcióiig (Kozmosz és forma, 1969), hideg, zörgő csontfigurákban kifejeződő absztrakt világáig, s a művész halála évében kezdett két átszellemült, a transzcendentálódás felé mutató sorozatának (Az élet oltára, 1971; És mégis élni kell, 1971) érzelemdús nyomdafestékrajzaiig. Mindez azonban sokaknak ismerős lehet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a korszakos művészünk halála óta eltelt három évtizedben példaadó módon sáfárkodtunk művészetével, s művei-képei egy nem is olyan szűk körben ma már alapvető kulturális értékeink szerves részét képezik.

A kötet igazi újdonságát mintegy háromtucatnyi verse mellett Szabó Gyula eddig alig ismert esztétikai vonatkozású esszéi, feljegyzései jelentik, melyek magatartásának, művészi útkeresésének, esztétikai törekvéseinek indoklását adják. Azt, hogy Szabó Gyula verset is írt, már életében lehetett tudni (bár nem publikálta őket), s a huszonegy költői opust is közlő, 1977-es Betű és forma óta azt is, hogy nem egyszerűen verselgető festő, hanem költő is volt. A Breviárium — mely csupán kilenc verset ismétel meg a korábbi könyvből — viszont azt is nyilvánvalóvá teszi: jó költő volt, tiszteletre méltó hely illethette volna meg kora (cseh)szlovákiai magyar költészetében is, de tolla alól néhány általánosabban érvényes kis műremek is kikerült (Kis vers; A rigók útján; Példabeszéd a kukoricáról; Vágy; Esti vízió; Pálmák alatt; Sodrások nyomán), melyek közül hadd emeljem most ki — elégikus iróniája okán — a halála évében írt Mint bús bányalót. Legjobb versei nagyfokú nyelvi tudatosságról vallanak, melyet leleményes rímkezelése, s az a céltudatosság is bizonyít, mellyel szavait formálja. Ez azt példázza, hogy Szabó Gyula költészetét ugyanaz a faktúra, ugyanaz a formai tudatosság, ugyanaz az alakító erő jellemzi, amely festményeivel, grafikáival is a végső érvény, a végső tökély szintjére, azaz a legjobbak közé emelte őt. Vagyis, verseit és képzőművészeti alkotásait nemcsak belső, hangulati, gondolati, tartalmi megfelelések, hanem stiláris azonosságok is egymáshoz kapcsolják, sőt a kifejezésnek az ezekben megnyilvánuló hajlékonysága egyfelől, robusztussága másfelől — mindent összevetve: beszédmódjának egyedisége — prózai írásaiban is érvényesülni tud.

Szabó Gyula műhelyvallomásai, művészetbölcseleti töprengései csak aláhúzzák, amit képei kezdettől fogva nyilvánvalóvá tettek, jelesül, hogy művészetének lényege az Egy/Egység/Egész, továbbá a Látás/Belső Látás/Látomás, illetve az Isten/isteni — az anyagin és szellemin túli — felérzésének erőterében ragadható meg. Egyik, élete derekáról — 1948-ból! — származó önvallomásából idézek: „…a Lényeg csodálatos szintézisére törekszem, szabad lélekkel. Látó szemeknek meg kell látniuk a nagy egységet a sokrétűségben. Mert nem a külsőségek a döntő faktorok a műben (…), de a faktúra alatt vibráló lélek, ami azonosul a porszemmel és a napon túli Napok titokzatos fölérzésében, keresve formáit, jeleit, hogy kiépíthesse szintetikus világát. (…) A Jel közelebb van Istenhez, mint a tárgyi valóság.” S művészetének itt a lényege: képzőművészeti munkáit, verseit, prózai írásait egyedül ez a jelközpontúság, Isten-közeliség teszi-teheti mindenki számára értelmezhetővé, általános érvényűvé. Mert Szabó Gyula ilyen — s ez ebből a személyiségét, művészetét bemutató mostani Breviáriumból is kitetszik —, az egész 20. századi magyar művészetben is jelentős helyen számon tartható, egyetemes érvényre törő, s műveinek azt biztosító művész volt. Tóth László