Pokoli színjáték

Egy világháborús anekdota szerint az angol újságíró Magyarországot bemutató cikke kapcsán emigráns pesti barátjától próbál információkhoz jutni. Tájékozatlanságáról tanúskodnak kérdései.

– Köztársaságban éltek?

– Nem, királyságban.

– Ki a király?

– Király nincs, csak kormányzó.

– Ő herceg?

– Nem. Tengerész.

– Nagy tengeri kikötőitek vannak?

– Nincs is tengerünk.

– Ellenünk harcoltok. Ki még a Magyar Királyság ellensége?

– Az Egyesült Államok, Franciaország és a Szovjetunió.

– Gondolom, a gyarmatainkra fáj a fogatok.

– Dehogy. Nincs egyikőtökkel szemben sem területi követelésünk.

– Vannak szövetségeseitek?

– Persze. Németország, Szlovákia, Horvátország, Románia.

– Tőlük aztán végképp nem akarhattok semmit.

– Dehogynem. Németországtól Burgenlandot, Szlovákiától a magyarlakta területeket, Horvátországtól a Délvidék rájuk eső részét, Romániától Dél-Erdélyt.

– Vagyis van miért harcolnotok.

– Van.

E rövid párbeszéd abszurditása is bizonyítja, hogy a műfaj megteremtője, Eugéne Ionescu nem véletlenül Kelet-Európa szülötte. Akár derülhetnénk is rajta, ha nem tudnánk, hogy a hatalmi őrület megszállottai e parányi történet céljaiért emberek százezreinek életét áldozták fel. Esetleg úgy, hogy akaratuk ellenére ezerötszáz kilométerre küldték őket szeretteiktől, hogy ott a hazájukat(!) védjék. Ha a gyanútlan olvasó csodálkozik ezen, gondoljon arra, hogy csupán hatvan éve ért véget ez az abszurditás. Amelynek áldozatai talán kevesebbet vesztettek a túlélőknél. Mert nekik nem kellett évtizedeken keresztül elszenvedniük a napi megaláztatást és a szörnyű szenvedés titkait lelkük legmélyebb zugaiba rejteniük.

Egri Gyula tornaljai munkást rokonain, ismerősein, barátain kívül életében mások aligha ismerhették. De ez a nyolc elemit végzett ember a rendszerváltást követően megörökítette életének legszörnyűbb hat évét, amely egyben a magyar nemzet történetének legnagyobb vesztesége. Amelyhez képest Mohács szelíd hadijáték volt.

Két vaskos füzetbe írt emlékei tartalmazzák – akár a csepp az egész tengert – mindazt a szörnyűséget, szenvedést, kínt és veszteséget, amelyet a magyarság elszenvedett a második világháború kataklizmáiban. Kálváriája 1941 őszén kezdődik, amikor a Rozsnyói 13. gyalogezred telefonistája lesz. Hamarosan – negyedmillió társával együtt – a hírhedt Don-kanyarban találja magát.

A hagyományos katonai stratégiában egy háborúban az öt százalékos veszteség számít elviselhetőnek. Emiatt is volt évszázadokon keresztül a legszörnyűbb büntetés a tizedelés. Nos, a halálba küldött II. magyar hadsereg kétharmada idegen földben alussza örök álmát.

A szerző, Egri Gyula, a többéves, embertelen szenvedéseket kiállók egyike hazakerülésével, 1947 őszével zárja naplóját. Két évig volt katona, négy évig hadifogoly. Mindkét minőségében megjárta a pokol bugyrait. Megismerte a hatalomtól megrészegült parancsnokok brutalitását és a győzők embertelen kíméletlenségét. De megtapasztalhatta az egyszerű lakosság pátoszmentes emberségét is. A helyiek értetlenségét, hogy miért törnek az életükre ezek a katonák sok száz kilométere a családjuktól, felváltja az elesett fogoly iránti szeretet és szolidaritás érzése. Ahogyan az egyszerű orosz asszony az utolsó ételét is megosztja a magyar hadifogolylyal, arra gondolva, hogy talán az ő férjével a világ túlsó végén is hasonlóan bánik egy másik asszony, reményt ad arra, hogy a történelmet nem az őrült politikusok, hanem az egyszerű emberek formálják. Hazakerülése után kiderül: az ő édesanyja krumplislángossal táplálta az éhező orosz hadifoglyokat, az élő emberi szolidaritás jegyében.

Egri Gyula szemtanút haló poraiban minden magyar megismerheti. A Napló a pokolból című könyve kulcstörténet. Legalább olyan fontos, mint a vele lelki rokonságot mutató Faludy Györgyé, aki Pokolbéli víg napjaim című művében egy másik diktatúra embertelenségéről ad hű képet. Bár nehéz az öszszehasonlítás, hiszen a tanult irodalmárral szemben Egri stílusa nehézkes, helyenként keresi a megfelelő szavakat, de embersége, igazságkeresési kényszere, a szemtanú hitelessége kiegyenlíti műveltségbeli hátrányát. Fájdalmasan aktuális művet írt: az embertelen hatalom elleni kiáltványt. Amely napjainkban legalább olyan időszerű, mint pokoljárása idején volt. Hiszen magasztos eszmét hangoztatva ma is érdem felebarátaink halálra kínzása. Ezért ajánlom minden olvasónak, aki érdeklődik a történelem, a magyarság legnagyobb tragédiája iránt. Azoknak, akik megmaradtak, és a jövőben is szeretnének embernek megmaradni. Egy kornak, amelyben nem elpusztítandó ellenségek állnak egymással szemben. Mert van másik út is: Egri könyvének útja, amely a pokolba vezet.

Ozogány Ernő