Öntörvényű dogmák prózában

Kantár Csaba huszonöt évig élt a földi nvilágban, most egy másik dimenziónban rendezgeti sajtó alá a meg nem történt megtörténhetőt. Az Öntörvény(alkotás) a szerző második kötete, az elsőben „verstördelésű textúrákat sorakoztatott föl”, a mostaniban pedig olyan politológiai-közéleti hitvallásokat, amelyeket akár egy fiatalember önvallomásszerű szemléletbeli pálfordulásainak is összegezhetnénk, ám csak akkor, ha módunkban lenne vitába szállni a szerzővel. Ezt a lehetőséget megvonta tőlünk, így csupán szubjektív véleményt mondhatunk, ami természetesen nem mentes az önzéstől, mivel a vélemény — jelen esetben — nem mentes a személyes barátság meghatározó élményétől sem.

A kötet tizenkét bejelentkezése ugyanennyi életszakasz lezárását és újraértékelését is jelenti, átmenetet a kamaszkor tobzódásából a férfikor elmélyülő elemzései felé. Kegyetlen önmarcangolás, hiszen a tévelygéseket úgy kell megvallani, hogy közben ne sérüljön az önbecsülés és a belső méltóság világa, miközben szembe kell fordulni a család, a faluközösség, a vákuumként működő politikai kötődések megélt kohéziójával és ellenszegüléseivel. Ez a borotvaélen való táncolás magas szintű művészete, az a dimenzió, amelyben az érdekellentétek fölsorakoztatása által sem sérülhet a féltő szeretet és a valóságra ébredés finom mívű épülete. Végeredmény: a lélekben való megnyugvás és a szellemi performance örökkön való együttélése, de az alattomos mélységekből már elősejlik a halálra való készülődés és a sorsegyenleg égre vetített képsora. A megtapasztalt hazugságok idejekoránti vagy talán túl korai felismerése és a bagatellizált nemzettudat új szemléletet tükröző megfogalmazása az a tétel, amit a politikusra játszó államférfiaink és a nemzetben való gondolkodást karrierépítésre ki- és felhasználó közéleti személyiségeink most mérlegre tehetnének, mert néhány év dőzsölési lehetőségének árán heterolizinné tették fajtájukat, amelyet soha többé nem lehet nemzetté kovácsolni.

Számomra ezen a ponton alapmunka Kantár Csaba prózai textúrája, mely arra vezet rá bennünket, hogy a megtörtént dolgokat a legszuggesztívebb magyarázkodásokkal sem lehet meg nem történtekké tenni.

Soóky László