Nem balek, ember

Az idei ünnepi könyvhétre jelentmeg Juhász Miklós könyve, A balek. Tizennégy novella. Csendesen tett magáévá ez a könyv. Több „posztmodern finomság” után nagyon jólesett elolvasnom. Valószínűleg azért is így történt ez, mert néhány különlegességgel rendelkezik. Komoly, érett férfi írta — és ez az első kötete. De az elsőkötetesség itt tényleg csak a kuriózum szintjén számít, Juhász Miklós esetében ez nem kell, hogy eleve pozitívra hangolja az olvasókat, és még inkább harapósabbra a kritikát. Ez az ember tud írni, és ez már magában igazolja azt, hogy miért nem kell foglalkozni életkorával, köteteivel, hogy kicsoda és micsoda.

A túlnyomó része ezeknek az írásoknak történeteket mesél el, azaz nem kell előre felkészülnünk lelkileg, tudás terén, hogy bele merjünk vágni A balek olvasásába. Itt nincsenek trükkök, szövegbéli és értelmi mutatványok.

Egy hangulati pillanatképpel kezd; az első írás (Tó vagyok) máris rabul ejti az olvasót, sodor a szöveg; a pontos fogalmazás szimpatikus figurát rajzol meg, egy normális, negyvenen túli férfit, akinek családja van/volt; aki a helyét keresi. Nem emlékszem, hogy olvastam volna hasonlót, hogy valaki a válást és az utána következő érzést, életvitelt meg tudta volna írni a magyar irodalomban ennyire őszintén, mesterkéletlenül. Ez az írás maradt a kedvencem.

Utána három hagyományos szerkezetű, mesélős novella jön (Mezőőr, Téridő, A világ rendje), melyben Juhász — véleményem szerint — a ’70-es évek világába (vagy még korábbra) visz minket. A lapokon megjelenő falusi és kisvárosi alakok életét, gondolkodását, többé-kevésbé elszúrt sorsát tárja elénk, ismét nagyon természetesen. A feladatát teljesítő csősz, a kétkezi munkát végző fiatalember, az életét korán elrontó lány mind ismerős figura a mostani középkorúaknak, de számomra is egy elmúlt rendszer és az általa teremtett életmód rajzolódott ki belőlük.

A történetek valószínűleg Juhász környezetében zajlottak, mert a következő, önéletrajzi motivációjú írás, Az elmúlás szele módfölött szorosan tapad hozzájuk. Itt egy konkrét fogózót is találunk az időben: 1988 karácsonyán játszódik a kórházat járó kálvária.

Majd öt novella a javából — átlagos, avagy bizarr sorsú emberekkel. A Magány Kaszás Márton bácsija bármelyik faluban élhet, saját és a gyermekei sorsa bárhol lejátszódhat. Közép-Európa, mondhatnánk, bárhol megtaláljuk a gazdát, aki drága lovait a téesznek kellett, hogy adja, akinek a veje jó ember, csak mértéktelenül iszik stb… És a következő novella meg nem nevezett hősét is, akinek a lánya időske férje mellett szeretőket tart.

A Nobel-díjasok napja egy fanyar, részvétet kiváltó írás a magyar zseniről, egy olyan rendszerben, amelyben nem nagyon lehetett zseniskedni, csak azoknak, akiknek megparancsolták.

A Tulajdonos című elbeszéléstől kezdődik az elmúlt néhány év rekonstruálása. Itt egy ügyes, de a feleség által letutyimutyizott vállalati vezetőről olvashatunk, aki leleplezi a magát új tulajdonosnak kiadni akaró csalót. Nem kell túlságosan megerőltetni memóriánkat, hogy a ’90-es évek zavarosában halászói jussanak eszünkbe.

Majd Béla jön a kitérdesedett melegítőjével meg a trombitájával, mert mása nincs. Csak egy szösszenet — mint az egyetemi kollégiumok feketéző (nem)diákjában, olyan mély lemondás van ebben a fazonban.

A különös titokban sír az anyuka, és milyen jó helyen, gondoljuk, a szerző legalább nem röhögi szembe a saját gondjával küszködő embert.

Aztán A balek, a Kiméra és utolsóként a Kopog az eső.

A kötet címadó darabja valóban különös figurát mutat be, aki furcsa elméleteivel és logikai meneteivel döbbenti meg az olvasót. Hogy Béla őrült-e, zseni-e, és hogy ki a balek, azt tessék elolvasni.

A Kiméra című írás néhány bekezdésnyi szöveg, melyben a szerző a számítógéphez való viszonyát ecseteli. A lágyan hömpölygő szövegben Juhász gondolatai váltakoznak beszéddarabokkal, melyeket fiához és a géphez intéz.

Az utolsó szöveg egyes szám második személyben íródott, tehát engem szólít meg, s az esőbe bámulva olyasmit vet papírra, amit bizony megél az ember. Ezért nem lesz szájbarágós a te-forma.

Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik szeretik a szép magyar mondatokat, akik előnyben részesítik a feszes megfogalmazást a vulgáris szavakkal szemben. Azoknak, akik egy középkorú férfit szeretnének meglátogatni az életében, és akik a saját sorsukról sallangok, giccses nosztalgia nélkül szeretnének olvasni.

Fehér Kriszta