Napraforgó

holdról napra forgó

közérzetben mindennapi bevásárló”

Faludi Ádám új kötetének kivitele tetszetős, ám meglehetősen puritán. Ez az egyszerűség — mivel semmiféle elősző, utószó, fülszöveg vagy ismertető, de még illusztráció sem áll rendelkezésünkre — feltehetőleg szándékos. Központban a versek. Előítéletekre pedig az olvasónak nincs szüksége. Elfogadható, bár nem kizárólagosítható interpretációs alapállás.

A versek azonban hemzsegnek a konkrétumoktól, ez a líra mához kötött, dolgokhoz kötött, élethez kötött, földhöz kötött (nem ragadt). A valós megfoghatóra reflektál, nem az ürességben lelkizik, nem az elvontban bűvészkedik. Felületes olvasóját a sok konkrétum talán mégis előítéletekkel telíti, holott azok csak kiindulópontjai, okai egy-egy gondolatnak, érzésnek. A nyugati és modern, technizált kultúrára, valamint a beat- és rockkultúrára való konkrét utalások, az angol betoldások azt sejtetnék, egy erősen Nyugat-orientált ember ide szorult. (Az ide időben 2002-t, helyben Tatabányát jelenti. Ez a kötetből csupán mellékesen akar kiderülni.) A másik oldalon erősen dominál a természet. E kettő között a magyar kultúrkör. Faludi nem őrlődik köztük, hanem együtt éli meg ezeket, együtt van rájuk szüksége. Költészete egyszerre aktuális és biblikus, nyugati és ázsiai, magyar és univerzális, modern és hagyományőrző.

Az Ősz-költemények ciklus egyfajta kirekesztettségben, magányban megtestesülő költői alapállásról tanúskodik. A dolgok inkább csak megtörténtek, s a fáradt őszben Faludi regisztrálja ezt („a Rezervátum tábla a kerítés rossz oldalán van”). Észreveszi, mi minden lapul a „Külszíni fejtés”, „műhippik”, „Az Élet Nagysága viaszból”, „nonkaliformizmus”, „az ország természeti szépségeit / kényszerlakhelyül jelöltük ki”, szóval a felszín és a felszínesség alatt. S ettől a világ látszólagos rendje egyszeriben felbomlik, relatívvá, mozgóvá, változóvá lesz: „Fordítva megfogalmazott felkiáltójel zárójelbe téve.”

A Reggeli civilizáció ciklusban: „én mondom énmagamnak a magaméról / a magamét”, „magamban bujdosom nyilvánosan”. A civilizációt, annak tárgyait, történéseit, mindennapi, elfeledett, mégis feledhetetlen rezdüléseit önmaga köré írja. Nem a saját helyét keresi a civilizációban, hanem a civilizációét önmaga körül. Ami csupán felszínesen nézve jelenti ugyanazt. Az ember lassan belenyugszik a képekbe, a költő itt-ott-jókedvébe, mosolyába, a recenzens pedig hajlamos előre megírni az utolsó bekezdést, s levonni a végső konzekvenciákat — lásd alább!

Bájos mosolya a költőnek, olvasónak, recenzensnek azonban irgalmatlanul gyorsan tűnik el a Tévéletben c. utolsó ciklus soraiban. (A két! előhangból és hét számozott versből álló ciklus — ezt az értelmezést erősíti a tartalomjegyzék is, amely darabokra bontva jelöli az egyenkénti oldalszámokat — tulajdonképpen egyetlen huszonhárom oldalas költemény, amelyben a motívumok, sőt többsoros részek ismétlése is a komplexitást erősíti. Egy rapszodikus robbanás! Az eddig belenyugvónak tűnő Faludi a mi képünkbe és saját képébe vágja.) A hosszúvers (újabban ál?műfaji fogalom) úgy ömlik, mint amit egyetlen lendülettel vetett ki a költő lelke és gyomra. Benne, amit nem bír megemészteni a világból. Önmagával semmi baja, azonkívül, hogy nem felel meg neki a környezete. Talál ugyan benne életteret, de az a dolgok változásával inkább emlékekké szűkülőben (szűkölőben) van. Az előző ciklusokhoz képest óriási energiával, de nem dühvel! ömlik az elégedetlenség zuhataga. Az őserőtől csupán átgondoltsága, szerkezeti felépítettsége választja el. Ha léteznének huszonhárom oldalas könyvek, ez az lehetne… De a rapszódia most nem az én dolgom. Jöjjön hát az a bizonyos, mégis igaz, utolsó bekezdés.

Faludi szabad verseinek eszköztára könyve kiviteléhez illően puritán. Szóhasználata mindennapi, csak olykor meghökkentő. A rímeket, szójátékokat és ritmusokat, mintha véletlenül, szétszórja a sorok között, nemigen igyekszik funkcionális jelleget adni nekik. (Kivéve a Tévéletbent!) Spontán, olykor már a rögtönzés látszatát keltve, mégis messze áll az ötletszintű megfogalmazásoktól. Nem költ színpompás verseket. Emberi, bárkit megszólító, hétköznapi, hétköznapiságukban fontos sorokat ír. Nem ad örök érvényű megfejtéseket, de lefényképezi az útjelző táblákat. Nem gyárosa a költői képeknek, hanem az élet adta költői pillanatok dokumentátora. Megörökíti a fontos pillanatokat, érzéseket és élményeket. Válaszutak elé érve kérdez, nem magyaráz. Bölcsessége nem oktató, hanem rávezető, egy sokat tapasztalt, kb. az ötvenes években született, őszülő kamasz meglátásait ajándékozó, s az ajándékkal való bánásmódot számon nem kérő bölcsesség.

Ardamica Zorán