Könyvek és találkozások

Most aztán alaposan benne vagyok a pácban. Megígértem a Könyvjelző szerkesztőjének, hogy írok neki másfél flekket a könyvekről. Csak úgy általában. Azt hittem, könnyű dolgom lesz, hiszen a könyveket szeretem. Nagyon is. („Könyvmoly kategória.”) Csakhogy ha az ember szeret valamit, akkor arról valami nagyon jót akar írni. Három napja töröm a fejem, mi is lenne az a „legjobb”, ami érzékletesen kifejezné, milyen viszonyban vagyok a könyvekkel, és miért is jó olvasni. Kezdjem talán azzal, hogy az irodalom szeretete családi örökség, hogy a nagymamám és a dédnagymamám kicsi gyerek koromban azokra a versekre tanított meg, amelyeket még ők tanultak sok évtizeddel azelőtt az iskolában? Hogy anyámmal addig olvastattam újra és újra a kedvenc mesekönyvemet, amíg kívülről nem fújtam? Vagy esetleg azzal, hogy amint megtanultam olvasni, nem lehetett kivenni a könyve(ke)t a kezemből? Drága jó anyukámat ki is borítottam néhányszor: megkért, hogy segítsek neki a konyhában, én meg csak fél kézzel végeztem a munkát, mert a másikban könyvet tartottam. Egyébként igazán nem értem, miért lett ettől annyira ideges, hiszen ő is nagyon szeret olvasni, és iskoláskorunktól fogva többnyire könyveket kaptunk ajándékba. Jó könyveket. Ma is őrzöm ezeket a gyerek- és ifjúsági könyveket, és nem szívesen válnék meg tőlük. (Néhány hete kicsit pánikba estem, mert nem találtam az egyik nagy kedvencemet, Lázár Ervin A Hétfejű Tündérét, amelyet az első osztály befejezése után kaptam. De aztán szerencsére megtaláltam.) Vagy mégis inkább azt kellene ecsetelnem, milyen is az, amikor az ember kinyit egy könyvet, és belekezd az olvasásba? Hogy teljesen eltűnik a külvilág, magába szippantja a betűrengeteg? Hogy egy-egy verssor, versszak napokig, hetekig zenél az agyában? Hogy a könyv lapjain haladva megelevenedik a történet, és minden egyes alkalommal „magánfilm” lesz belőle, és a szereplők meghitt ismerősökké válnak az utolsó lapokra érve? ĺrjak inkább arról, hogy a legeslegjobbaknak azokat a könyveket tartom, amelyek elolvasása után nagyon-nagyon szívesen találkoznék a szerzővel (persze, ha él), hogy elmondhassam, milyen remek művet írt? Hogy megnevettetett, megríkatott, elgondolkodtatott? Vagy arról, milyen öröm megvitatni egy jó könyvet valakivel, aki szintén olvasta?

Elárulhatom esetleg, hogy inkább amolyan „ösztönös olvasó” vagyok, mintsem tudatos? Hogy egy-egy könyv a véletlenek furcsa összjátéka folytán kerül a kezembe? Na jó, bevallom. De már nem érzek emiatt bűntudatot. Mivelhogy Márai Sándor is azt írja a Füves könyvben: „…bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon.” Jó érzés, hogy elmondhatom: volt már részem néhány felejthetetlen „könyves találkozásban”.

Mislay Edit