Könyvek előtt, könyvek után

Meglehet, azért memorizálunk, másolunk, fényképezünk, rögzítünk és azért olvasunk, hogy legyen mit felejtenünk. Azaz hogy legyen miből. Egy különösen jó gyerekkori németkönyvből az ember élete végéig felejthet.

Életünk kótyavetyéléssel telik. Csereberélünk, mint a mesebeli apóka, tehénkén báránykát, báránykán tyúkocskát, tyúkocskán tojást, azon tűt szerzünk, egy szénaboglyában jól elrejtjük, keressük, nincs sehol. De van a boglya. S e köztes állapotban néhai önmagunk idézzük, próbálkozunk, próbára tesszük magunkat, a hol volt, hol nem voltot visszaénekelve kutatunk a zizegő lóhere közt.

Kuporgatjuk az egyre kevesebbet. Próbálunk egy dallam, metrum, emlékkép révén feleleveníteni valamit abból a szellemi energiából, amivel valaha, akarva-akaratlan feltöltődtünk, mert ez a felmelegített dallam- és emlékképtár, ez a néhai szövegélmény maga is feltöltődés, noha csak másodlagos import és sejtek próbája. De ha valami önkéntelenül is megzizzen a széna közt, a tökfödő alatt, az különös, kellemes bizsergést kelt. Mint amikor az ember örömében vagy bánatában dúdol, vagy mások dúdolását hallja, s napokkal, évekkel később, amikor váratlanul, a rég volt örömhöz és bánathoz nem kötődve belül megszólal a dal vagy a textus, reflexszerűen, mint a beidegződés.

Bizonyos, hogy az ember sok mindent köszönhet a „könyvnélküliek”-nek, annak, amit a fejébe vertek, amit a szájába rágtak, amit „fejből” tanult, akkor is, ha szóról szóra nem marad meg örökre a fejében. A könyvek előtti világban a szájról szájra hagyományozás hordozta a szellemi energiát. Orwell 1984 című regényének katasztrófa-forgatókönyve áttételesen erre utal vissza s erre épül: a könyvek utáni világ szerencsétlenségén, tehát a legnagyobb kiszolgáltatottságban megint csak az elmondható, a felmondható, a szó szerint idézhető vagy a megidézhető szöveg, a felidézhető kép vagy dallam enyhíthet valamelyest. Faludy verse, a Tanuld meg ezt a versemet a makacs önismételgetéseivel, jambusaival:

„Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz és rím se lesz…”

Krimibe illő eset, amikor a vers és az olvasás és a memorizálás tárgya a vers és az olvasás és a memorizálás maga. Mert miközben a vers, egyre csak önmaga fontosságát hangsúlyozva olvasódik, elfogyasztja önmagát. Olvasódva kiolvasódik, elfogy — „Felejtsd el ezt a versemet” lesz belőle. És nem kétséges: előbb-utóbb elfelejtődik. Az örökös kótyavetyélve kuporgatásnak köszönhetően azonban — szerencsére — az emlékezetben elfogyó szöveg helyébe a képzelőerő és a jambus előbb-utóbb egy másikat léptet:

„Te sóhereknek sóhere

itt van neked egy lóhere.”

A könyvek előtt talán könnyebb volt: az egyik ember elmondta a másik embernek, amit gondolt, amit elképzelt, az meg továbbmondta, továbbgondolta. Meglehet, még korábban dalban beszélgettek, mint ahogy valamikor a verset is énekelték. A dallam szövegfelidéző ereje az egyik legnagyobb szellemi energia. A szöveg szövegfelidéző erejének jelentősége tán majd a könyvek utáni világban lesz még nyilvánvalóbb.

Csanda Gábor