Irodalom mint mimézis

Gál Sándor regénye, A megérintett az idei könyvhétre jelent meg a Felsőmagyarország Kiadó gondozásában. Hogy előtte olvasta-e valaki (a hátsó borítóra értő és frappáns fülszöveget író Márkus Bélán kívül), nem tudhatom, de könyvben ennyi félregépelést, elütést és helyesírási hibát ritkán tapasztal az ember. Ami az utóéletét (pontosabb volna így írni: életének kezdetét) illeti, a megjelentetése óta eltelt fél év alatt nem figyeltem fel rá vonatkozó ismertetésre, kritikára, de irodalompártoló ismerőseim sem említették eddig. Egy évtizede sok magyarországi műnek sorsa, sajnálatos osztályrésze, hogy Szlovákiában ismeretlen marad, könyvesboltjaink még mutatóba sem hoznak át belőlük. Holott nyilvánvaló, hogy a kiadó szándékai közt nem mellékesen a most jubiláló szerző előtti tisztelgés is ott szerepelt: nem akármilyen 65. születésnapi ajándékként olyan könyvét adta ki Gál Sándornak, melynek szövege húsz esztendővel ezelőtt íródott.

A regény a főszereplő (névtelen szlovákiai magyar férfi) életének mintegy harminc évét meséli el, ifjúkorától érett férfi koráig, a regényidő az övével együtt halad a huszadik század húszas éveitől az ötvenesekig. A megérintettet az idő mozgatja, viszi előre: megérinti, magával ragadja, nem engedi. Egy kritikus pillanatban a kétely fuvallata is megcsapja, de meg nem ingathatja. Ami ki-kitéríti, vargabetűkre kényszeríti, az a folyton változó politikai széljárás, mely ellene is hat, nemcsak a józan ész és (szinte mindig) a faluközösség ellenében. Mindenesetre emberünk tapasztaltabb elvtársai segédletével a cél szentesíti az eszközt elv alapján a történelmi viharok Kharübdiszei és Szküllái közt végül révbe ér: szövetkezeti elnök lesz saját falujában.

A Gál Sándor életművét ismerők vagy a Hét című hetilap 1979-ik évfolyamában közölt Gál-riportokra emlékezők egykönnyen felismerhetik a regény és e (1985-ben Mélyutak címen egybegyűjtött) riportok közti számos párhuzamot: a majorban szervezett sztrájknak lett ugyan foganatja, de a főszervezőt elbocsátják — ugyanő 1948-ban alapító tagja lesz a szövetkezetnek (1. riport); „abban az időben erős és határozott voltam. Voltak, akik azt várták, visszajön a régi világ. Anyámtól üzenték, hogy kiválasztották a fát, amelyre fölakasztanak. Visszaüzentem: kivágatok minden kiválasztott fát.” (5. riport); „Ahogy Feri bácsi ezeket az éveket felidézte, elkomorodva nézett maga elé az asztalra. Talán azokra az éjszakákra, hajnalokra gondolt, amikor kopogtattak az ablakon, s csak beszóltak: »Gyere, Kerekes elvtárs, baj van…« És ilyenkor ment, szó nélkül, s végezte a magára vállaltakat. (6. riport)

A regény névtelen elkötelezettje (s maga a mű) ezeknek a hús-vér riportalanyoknak, szövetkezeti elnököknek, párttitkároknak, elvhű kommunistáknak az adott helytől és személyektől elvonatkoztatott, szociográfiai hitelességű, művészi leképezése — meghatározóan mimetikus, szolid kifejező és kevésbé jelentős ábrázoló tartományban. A szereplők magatartása, egyénisége két jellemvonásra korlátozódik: életüket a feltétel nélküli elvhűség és a nemi vágy elemi ösztönei vezérlik. A főhős (akit a riportok egyik hőséhez hasonlóan sorozatosan kihallgatnak, megaláznak, vernek, de akit megtörni mégsem tudnak) a háború előtti időben a szocializmus iránti elkötelezettségéből adódóan vállalja a besúgó, majd a nyilaskeresztes karszalagos, a háború után meg a padlássöprő, a „kulákokat” bányába vitető falubiztos posztját. Ugyanilyen magától értetődően alakul családi élete is, melynek a felvonultatott elvtársak és osztályidegenek az együttalakítói: neki egy nagygazda férjezett lánya a szeretője, két nővére közül az egyik hasonlóan rendezetlen viszonyban él, a másikat pedig hősünk apjának barátja és elvtársa, neki apja helyett apja veszi feleségül, miután felhagy a hős megözvegyült anyjával folytatott viszonyával…

A maguk műfajában vizsgálva a regény és az azt ihlető riportok etikai-esztétikai érvényességét, a Mélyutak vonatkozó részei (noha éppenséggel elhallgatják a szövetkezesítésnek sokszor a deportálások borzalmát is meghaladó részleteit, a regény pedig a szenvtelenség szemléletességével tárja fel őket, noha az újságírói kérdezz-felelek a riportok szövegnyelvét igyekszik koherenssé alakítani, a regény nyelve pedig alulstilizált és következetlen) nem állják ki a próbát A megérintettel. A regény elsősorban úgy tud érvényesebb irodalmi megjelenítési formát képviselni, hogy teljesen kiiktatja a narrátor szerepét, így az egyes szám első személyű elbeszélő és az olvasó kapcsolata közvetlen, érintetlen marad. Más kérdés, hogy e steril kapcsolatban az olvasó menynyiben válik, válhat (meg)érintetté, érdekeltté. Azáltal, hogy a szerző kivonta magát a műből s a nézőpontok mindegyikét a belső konfliktusoktól mentes főszereplőre bízza, a cselekményre redukált történet a befogadás és az értelmezés lehetőségeit is a minimálisra szűkíti.

(A könyvet elolvasásra Gál Éva kölcsönözte, köszönet érte.)

Csanda Gábor